Csicseri Bors (Ágai Adolf): Fővárosi képek – A semmiháziak

Fővárosi lapok, 1865

„Budapesten sok ember jár kel s némelykor kocsizik is, kik, a mi külső megjelenésüket vagy föllépésüket illeti: fölötte irigylendő helyzetben vannak. Öltözetük mindig divatos, a legszebb városrészben szellős, kényelmes lakást bírnak, tárcájukban mindig van nagy és apró bankó, ujjaikon cifra gyűrűk kérkednek, nyakukban vastag óralánc fűzi arany szemeit, színházban jobbára az első zártszéksorban s gyakran páholyban feszengenek s a legelőkelőbb vendéglőben ebédelnek.

A grófoktól, báróktól vagy bankároktól meg azon kellemes öntudat különbözteti meg őket, hogy a bámész tömeg kíváncsiságát szerfölött felköltik, s rejtélyes voltuk által okot szolgáltatnak arra, hogy, a mint mondani szokás: „a világ fejét rázza felettük.“ Ezek azok a magyarán mondva „semmiháziak,“ kik a nagy városban élik világukat s kiknek fajából néhány példánynyal akarunk szolgálni.

Hogy hőseink egyikét vagy másikát fölkeressük, lépjünk legelőször is valamelyik népesebb kávéházba. A bemenetnek tőszomszédjában egy termetes alak ül, kinek torzonborz bajusza s kemény magatartása befutott katonai pályára hagy következtetnünk. A vékonyjövedelem, mely „pátense“ után jár, alig nyújthatná neki azon élvezetet, naponkint több rendbeli kávét, pöttyes, kabánoszok társaságában, miket közben jóízűn elfüstöl: „magához venni,“ hogy új magyarsággal éljünk. Emberünk tudniillik a pincérek factotuma, illetőleg „őrmestere“, kinek tiszte azon szeretetreméltó vendégeket ellenőrizni, kiknek a fizetés rendesen csak akkor jut eszükbe, midőn a kávéháztól jó messze járnak már. A torzonborz bajusz e tekintetben nagy ismereteket szerzett s biztos, praktikus, hogy azt ne mondjuk „szaktudós“ szeme, az ilyen madarakat azonnal fölismeri tollukról s a sürgős dolgai miatt vagy szórakozottságból tova suttyanó vendég fogyatékos emlékezetén lök egyet, sokszor akkorát, hogy háromszorosan fizetteti meg vele kávéját, vagy - mert szőrmében tud bánni az emberekkel rövid parlamentáris alkudozás után, zálogba kéri a tajt-szivar-pipát vagy az órát, ha a kérlelhetlen őrmester áldozatánál csakugyan nincs pénz.

Az őrmester tiszte tágabb körökben is mozog. Tarokknál vagy whistnél „kisegítö“kép működik, az á la guerre vagy „kégli-preference“ féle tekejátéknál jegyzősködik, az írás titkaiba avatatlan szakácsnők érzelmeit ékes levelekben tolmácsolja s akaratos tajtpipákat, melyek sehogysem akarnak megválniok a dísztelen bajusztól, „kosztba“ fogad, s oly takarosra kiszíjja, hogy az érett megygy sem barnapirosabb nálok. A csekély tiszteletdíj mellé nem kér egyebet csak takarmányt, azaz szivarokat, melyek nélkül, s ezt nyilván átlátja mindenki, még a papírszipkát sem lehet kiszíni.

Derék mindenesünk az esti órákat valamely sűrűn látogatott sorházban tölti, hol ingyen mért sörnél s potya „tormás frankfurter“-nél „szakasztja a lét virágit,“ s valamint a kávéházban, úgy itt is a pincér s vendég közt fönnálló társadalmi szerződés pontjainak szabatos beváltására figyel.

Az „őrmester,“ a mint láttuk, noha nincs miből élnie, mégis csak türhetön tengődik át a világ baján s miután tevékenysége inkább hasznos mint kártékony, szemlénkben első helyre tettük öt.

Kocsmajelenet

Kevésbbé tisztességes életmódot folytat azon feddhetlen öltözetű úr, kinek kezén gyémántok ragyognak s kinek mellén nehéz aranylánc kígyózik. Külseje után ítélve, valami tehetösb kereskedőnek tartanók, ha a szem nem volna a lélek tükre, s e fonnyadt, lefeszült vonások, ez egymásra szorított vékony ajkak, e szúrós, tétova pillantás s a kiálló arccsontok, azonnal el nem árulnák, hogy előttünk játékos, amolyan „profeszionatus“ kártyás áll.

Már pedig az emberek nem azért járnak vendégházakba, hogy lélektani vagy phrenologicus tanulmányokkal foglalkozzanak; hanem az egyik, hogy a nap gondjaiból s fáradalmaiból kiépüljön, a másik, hogy idejének s pénzének nyakára hágjon.

Különösen ez utóbbiak azok, kiket emberünk kiváló rokonszenvére méltat. Rendesen aféle elkényeztetett, anyás fiúk ezek,  kiknek zsebét a tulgyöngéd mama telegyűri, vagy könnyelmű, fiatal kereskedők, kik „jukkeres“ fogatukon maguk kocsiskodnak ugyan, de a gyár vagy raktár gyeplőit idegen kézre bízzák; vagy bonvivant katonatisztek, kiknek a hazulról érkező segély megengedi, hogy hébe-korba egy kis „izgalmat“ szerezzenek maguknak, vagy tapasztalatlan, pezsgő vérű tanulók, kik után az ügyes madarász kiveti hálóját s legtöbb esetben nem hiába.

Emberünk ismeri a törvényt. Minden lehetőségre el van készülve, s nem is játszik hamisan; legalább nem lehet rásütni. De még tilos játékot sem játszik, sem magas pénzben s eleintén sohasem nyer. A kocka, illetőleg a kártya csak később fordul, körülbelül akkor, midőn a tétel meg van duplázva. S hogy később mégis ő marad mindig nyertesnek, s naponkint 30-40 forintot, sőt még többet is zsebre tesz, ez oly rejtély, melynek föloldása könnyű. Először is ez iparlovag, dicséretére legyen mondva, csakugyan kitűnőn játszik, s a piquetben, kalábriászban vagy écartében bámulatos ügyességet fejt ki; aztán meg nagyon szerencsés keze van. Ha oszt, az első partner rendesen „kilencven.“ A szerencsétlen ellenfél mellett meg egy még szerencsétlenebb „brodsitzer“ vagy „kíbic“ ül.

Mióta ez van oldalán, egy „queue“-t sem bir nyerni. Az urak, a mint látszik, nem is ismerik egymást. De igazán nevezetes, hogy egy szó vagy hang, melyet a „brodsitzer“ száján kiszalaszt, a legártatlanabb fej- vagy kézmozdulat: emberséges, vasnyugalmú hősünkre úgy hat, minta villanyütés. A számos néző osztatlan bámulatára a hat jó „blatt“-ból letesz hármat, melyek által a „hatvanasának elejét vehette volna. De, hála a közte s a „brodsitzer“ közt fönálló szellemi rapportnak, igen helyesen számított. „Kau-folja“ vagy „brennöli“ a „14 bub“-ot s a „macs“ tól meg van mentve.

Ma, hogy ismét műkifejezéssel éljünk, „pech“-je van a fiatal embernek. A „brodsitzer“ őszinte sajnálkozását fejezi ki e fölött, s a nagylelkű nyerő „revanche“-sal biztatja áldozatát. A „brodsitzer“-re vetett oldalpillantás annyit jelent, hogy három queuenél nem játszanak többet.

A játéknak vége. Az urak egyenkint hagyják el a kávéháznak ama nappal is gázzal világított szobáját. Egy különös véletlen azonban együvé vezérli a két derék férfiút, az aranyláncost tudni illik meg a másikat. Oly barátságosak egymás irányában, mintha régi ismerősök volnának, s ha jól oda nézünk, azt is észrevesszük, hogy a szerencsétlen „brodsitzer“ nehány bankjegyet vesz át a másiktól, ki a kávéházban oly idegennek s egykedvűnek mutatkozott.

Ifjúság, könnyelműség, tékozlás s nyervágy azon szolgálatkész démonok, melyek az ily„iparosok“körme közé mindujabb áldozatokat juttatnak, kikkel, mint láttuk, kettesben igen jól lehet elbánni.

Mig a két szövetséges más színhelyét keresik élelmességüknek, térjünk vissza a kávéházba, hogy még két „semmiházival“ ismerkedjünk meg.

Egy tarokk-partinál, mely százát két uj krajcárba játssza: unott, ízetlen arckifejezésű, hülye úri embert látunk, kin észrevenni, hogy a játékot csak időtöltésül s a kávéházat szükséges roszul tekinti. Minden nap pontban délutáni négy órakor meg jelen, s hétkor távozik; ekkor aztán szokott sörházába megy, honnan esti tíz körül tűzhelyéhez viszszatér ismét.

Pontos, rendszerető ember létére sohasem hoz többet magával három forintnál, mely összeg hat órai szórakozásra jól-rosszul kifutja; többet költeni nincs tehetségében vagy akaratában.

A semmiháziak e példánya tönkre jutott szatócs, nyugdíjas hivatalnok, tehetségtelen, munkakerülő vagy foglalkozás nélküli zenész, festész vagy színész. Hogy folytonosan veszélyben forgó jólétén ne kellessen egyhamar túladnia, hogy here élete biztosítva legyen, s hogy az ellenséges sorssal megdacolhasson, feleségéhez, ki rendesen vénebb s így tapasztaltabb s vásottabb is, feleségéhez férjül ment és semmi más teendője nincs, mint nevével vagy polgári állásával takarni annak kétes foglalkozását, s biztosítani őt a kíváncsi rendőrség firtatásaitól. A ház bajával egy csöppet sem törődik, az ő s a ház szükségleteiről az „asszony“ gondoskodik.

Egész délelőtt hálóköntösben s papucsban csoszog föl-alá, csinosan bútorozott szobájában, figyelmére sem méltatva a sok nyájas, szép kisasszonyt, kik a „ténsasszonyhoz“ látogatóba jönnek. Neje ezt félszegségre magyarázza, s azt mondja, férje nem igen tudja magát beletalálni nagyobb társaságba, a miért is délután korán elhagyja lakását, miután napidíját tiszteletreméltó nejétől felszedte. Azzal, a mi távolléte alatt történik, nem törődik.

A játék-asztaloktól távolabb egy kicsi, összezsugorodott, száraz emberke ül, kinek értelmes, átható szeme, hegyes orra s rikácsoló hangja, a nélkülöző, pénz-zavarban lévő emberiség deus ex machinája gyanánt ajánlják őt. E vézna ember, noha a megtestesült deficit jelképe, a vesztes és nyertes felek között az engesztelő princípiumot képviseli. Jól ismeri a játék-szenvedélyt, tudja, hogy az ember nem csak utolsó krajcárján, de óráján, gyűrűjén, minden ékszerén túlad, csakhogy a játék emésztő lázát enyhíthesse s az emberséges öreg úr elég jószívű ilyes csecsebecséket negyed áron magához váltani, vagy százas kamatra zálogba fogadni. A becsületes férfiú három hónapos á vista váltókra kölcsön adja az aláirt összegnek felét - ha ti. az adós vagy szüleinek fizetési képessége kétségen kívül áll. E tisztességes emberbarát azonban elég élelmes, hogy megfelelő szerrel és móddal a váltó- vagy fenyítő törvényszék részéről netalán tán fölmerülhető kételyeknek s gyanúnak ideje korán elejét vegye.

Az olvasó csalatkozik, ha azt hiszi, hogy ezeknél Budapesten nincs több „semmiházi“. Csak kóstolóul mutattuk be e példányokat, s elégtételünkre szolgál, ha e fajból önök nem kérnek többet.”