Falusi délutánok

Vasárnapi Újság, 1909. február 28. Márton Ferenc rajzával.

A megboldogult báró Kemény János (a Zsigmond. öcscse) váltig szerette hangoztatni a klubban - és az országházi folyosón, hogy  csak öt tökéletes dolog van a világon: az angol parlamentarizmus, a milói Venus, a sakk, a pápaság és a zsidós kalabriász. A többi minden el van imitt-amott hibázva, csak ez az öt örökkévaló.

No, ugyan nem volt igaza, mert rövid néhány éve, hogy meghalt, s immár vége van a tökéletességek közül épen annak, a melyet ö mégis titokban 'valamennyi fölé helyezett: a zsidós kalabriásznak. Az új politikai áramlatok megölték a zsidós kalabriászt. Igen, a politikai áramlatok, mert ez a két kedvencz nemzeti foglalkozás bizonyos összefüggésben van egymással. S ha legalább külön csinálnák az emberek, hogy addig ne kártyáznának, a míg politizálnak, vagy addig ne politizálnának, míg kártyáznak (a hogy Podmaniczky is kontemplálta, ki válságos napokon ráförmedt a politizáló képviselőkre a klubban: "menjetek kérlek kártyázni". Oh, nem bizony. A világért se tudnak megválni egyiktől sem, kártyázás közben is politizálnak s a politikában is kártyáznak a magyarok, - még pedig nem egyszer hazárd módon.

Innen van az, hogy a divatos kártyajátékuk rendszerint kifejezi politikai hangulatukat és vice-versa. A Bach-rendszer alatt a jámbor preferánz dominált, vagy a csendes pikét, a provizórium alatt a konzervatív tarokk (Paskievics és Klopiczky), Deák idejében a ferbli (akkor még volt mit veszteni), a Tisza-aerában a Kőrössy Sándor által kitalált Faramuczi amelyben nem kellett gondolkozni), az egyházpolitika hangulatában pedig a zsidós kalabriász jutott méltó virágzásba. Ez most már megdönthetetlennek látszott.

De a mint előre kezdte vetni silhoutte-jét a szocziálizmus, a "kis ember" érdekének  felkarolása a politikában, a kártyajátékokban is be kellett állni egy ezt kifejező fordulatnak, vagyis megszületett az "alsós", melynek az a lényege, hogy az alsók fölibe kerekedjenek a felsőknek.

Márton Ferenc festménye

Az alsós specziális magyar találmány, állítólag egy nagyváradi gabonakereskedő agyából pattant ki. Nincs benne semmi nemesebb styl, mint a minő van a harminczhármas tarokkban, vagy zsidós kalabriászban, nincs benne harmónia, szimetria még kevésbé, tarka-barka, kusza és logikátlan, de fordulatos s tele van váratlan esélyekkel, olyan, mint a bohókás operetté a klasszikus színpadi művek között, s még sincs a századnak egy találmánya se (elbújhat Edison is, mely olyan villámgyorsan furakodott volna be az emberiség közszükségletei közé. A kártyajátékok Napóleonja, mely egy karika-csapásra hódította meg a világot. Játsszák ezt már mindenütt. Kínában a rizsföldeken déli pihenőkor ezt ütik a kulik, jól végzett minisztertanács után ehhez ülnek le a Menelik miniszterei, (bizonyosan maga a négus is) s hallani a nisni-nowgorodi vásáron, az egyptomi gúláknál, a Himalaya alján, és talán még az izlandi kecskepásztorok kártyázásánál is a zengzetes magyar varázs-szavakat: "hu", "vanák", "fedsár-", mint akár a berlini és drezdai kávéházakban az "uhu", a "Vannak" és a "Fedák Sári" helyett. melyek lényeges figurái az "alsós"-nak.

Ha a fentebb felállított tbeoria csakugyan igaz, vagy ha csak némileg igaz is, t. i. hogy nálunk a kártyajátékok a politikai hangulatokhoz idomulnak, akkor az alsós alkonya is megérkezik, ez a hatalmas titán is meg fog bukni egy napon, sőt már eddig is csodálatos, hogy a politikai helyzetet tekintve ki nem formálódott egy olyan játék, melyben a király üt el mindent, s mely kiszorítsa az alsóst. Semmi kétség, hogy ez meg fog történni, mert ezen a téren mi magyarok vezetünk, de ez idő szerint még az alsós a szuverén, mely minden egyéb játékot elnyom.

Egy csöppet se lehet tehát csodálkozni a "Vasárnapi Újság" "Falusi délutánok" czimű képén, sőt bár egészen új és eredeti, mégis mint kedves ismerős hat ránk. Hogy miért nevezte el a jeles rajzoló "délutánok"-nak, holott több délutánt egynél alig lehet ördöngösség nélkül egy rajzban megörökíteni, annak bizonyosan az lesz a Hűbnere, mert pars pro totó, ezzel a délutánnal meglehetősen egyöntetűek a plébános úr többi délutánjai is.

Hát igen, falun vagyunk, a plébánián, s miután a tisztelendő úr elvégezte már a templomban a litániát s az öregasszonyok, a kik hallgatták, hazacsoszogtak botosaikban a ropogó havon, most már az ördög bibliája következett s egész animóval folyik az alsós. Hogy miért volna épen vasárnap ? - kérdi az olvasó, vagyis inkább a kép nézője.

No, biz' ahhoz nem kell valami különös Scherlok Holmesi ész. Vasárnap azért van, mert különben a templombíró ő kigyelme, a ki itt az egyetlen munkásember a maga paraszti mivoltában, nem ült volna be szükségből sem harmadiknak, lévén otthon terjedelmes gazdasága körül egyébkor mindenféle apró-cseprő teendője. Hogy pedig miért van a képen tél, mikor a külső világból semmi se látszik, se a hóval fedett házfedelek és mezők, sem az azokon feketedő foltok, a disznópörkölések nyomai, arra is templombíró uram vezet rá, mert ha nem tél volna, még vasárnap délután se maradna vendég, hanem kimenne a vetéseket megnézni, vagy a szőlőt, de erre mutat a "gibicz", a segédjegyző is, a ki köpönyegben van, mit keresne rajta a köpönyeg, ha nem volna tél? Még így is nagyon furcsa, már egy félórája fölvette, hogy neki halaszthatatlan dolga van (csinos, mézeskalácsos szivek képecskéire való pofa), bizonyosan menyecske van a játékban, vagy Juczi, a mészáros kisasszonya, mindamellett nem bir megválni a lebilincselő látványoktól s ott ülvén a nyalka szolgabírói írnok mellett, a ki hazajön a városból vasárnaponkint s a ki sógora lesz, ha Juczit elveszi, lelkének minden rokonszenvével kiséri jó és balszerencséjét s már talán huszadikszor fogadkozik:

- No, még egy kiosztást megvárok.

Élénk, kifejező, beszédes kép: a plébános úr jól táplált, kedélyes arczán a megelégedettség honol. (Tudjuk már, ki van nyerésben).

A szőnyegen levő parthieval is körülbelül tisztába jutott, átértvén a czirkumstancziákat, hogy hol van a tökász, még csak egy kérdés feszélyezi, meg van-e támasztva az "adutt kilenczes" vagy pedig el lehet-e fogni? A hetyke írnokon van a sor az akczióban. Neki kell most ráadni. Bizonyos fölénynyel ül ott, érezve személye előkelőségét és a demokrácziának hozott áldozatot, hogy egy paraszt partnerrel ült le (de hát a kártya-szenvedély jobban egyenlősít, mint minden jelszó és intézmény), nyeglén fújja fölfelé a czigaretta füstjét, minden mozdulatáról lerí a kényeskedés; nagy fifikával kombinál, hogy üssön-e vagy ne üssön, mintha ezen fordulna meg Európa sora. Habozik, mint XIV. Lajos öltözés közben, hogy melyik mellényhez nyúljon. Hol ehhez a kártyához kapkod, hol a másikhoz. Végre meglendít egyet, meg visszateszi. A gibicz szemei szinte kidagadnak a feszült várakozásban. A plébános leteszi a kártyáját és kissé hátradől. "Utcunque szundikálok közbe egyet, ha majd elhatározza magát, költsön fel"- zsörtölődik tréfásan. A ficsúr még egyre kombinál. Homlokán, szemeiben valami belül épülő titokzatos stratégiai tervezetnek külső szimptomái, felhői és megvillanásai vonulnak el, mialatt ideges türelmetlenség és fagyasztó csend támad a szobában s a templombiró bütykös ujjai közt, melyek jobban tudják fogni a kaszát, megreszketnek a kártyalapok...

Az óra csendesen ketyeg ez alatt a falon, lomhán húzódik odább-odább a mutató, míg az idő sebesen rohan előlük, négyszerte sebesebben a szokottnál, mintha érezné, hogy itt nem veszik angol értékben és nem tartják nagy becsben, - sőt ellenséges érzülettel azzal dicsekesznek, mikor majd nagyokat nyújtózkodva abbanhagyják éjféltájt:

- Ejnye, beh pompásan agyonütöttük az időt. (m.)