Kálnoki Izidor: Az ördög bibliája

Kálnoki Izidor
(1863. nov. 10. - Bp., 1930. nov. 28.): 
író, újságíró, műfordító.
Az ördög bibliája 1905-ben jelent meg.
Sipista: kártyacsaló, hamisjátékos
Az ördög bibliája - részlet

A sipista
"Utálatos egy szó. Félek kimondani is, hát még beszélni róla! Mi az a sipista? Aki hamisan játszik, csal, jogtalan előnyöket zsákmányol ki a maga hasznára. Azt hiszem, a büntető törvénykönyvben nincs a sipistaságra külön paragrafus, s a jó öreg Csemegy Károly a sipistaságot a csalás rovatába sorozta be.

Mi a csalás?
Ha jogászembertől kérdezem, le fogja darálni a paragrafust:
- Aki másokat ravasz fondorlattal tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, hogy magának jogtalan anyagi hasznot biztosítson...
Jogászfogalom szerint tehát ez a sipistaság. És ha így van a dolog, bizony ki kell mondani a sújtó szentenciát: minden kártyás ember többé-kevésbé sipista. Egyenesen azért ül le kártyázni, hogy másokat ravasz fondorlatokkal tévedésbe ejtsen és tévedésben tartson s ezzel magának anyagi hasznot biztosítson.

Vagy talán mást csinál a ferblista, az alsózó, a tarokkista, a baccozó, minthogy ravasz praktikákon töri a fejét, hogyan lehet a partnereket tévedésbe ejteni? Az egyik nem besszerel huszonegyre, hogy ne tudják róla, hogy sokra ment és annál jobban veressék. A másik elhallgatja a tarokkszámot, hogy az ellenféllel bemondassa az ultimót. A harmadik egyszer ötre vág, máskor négyre resztál, hogy a bankár ne tudhassa, mennyire megy. A negyedik nem mondja be a kvintjét, hogy volát-kártyával kontrára ugrassza be az ellenfelét.

Sipistaság ez vagy nem? Mert ravasz fondorlatnak mindenesetre minősíthető. Pedig ezek csak a legapróbb és legközönségesebb fogások. Ezeknél sokkal különbekkel élnek a legelőkelőbb klubokban. Milyen gyakori dolog a fair-játékosoknál is, hogy egyik belepislog a másik kártyájába. Hogy direkt olyan hanyagul tartja a kártyáit, hogy azt segítő szomszédja meglássa. Hogy véletlenül leejt egy kártyát a kezéből, amivel az ellenfelét félrevezeti. Hogy úgy kever vagy emel, hogy egy kártyát megjegyezhessen magának.

De még tovább megyek. A nagy kártyás (főképp ha azon felül gazdag úr is és nem dolgozik) olyan finom tapintásra tesz szert az ujjaiban, hogy a visszájáról is megismeri a kártyát. A tapintásával megérzi, hogy mit ad le és olyan gyakorlata van a kártya fogásában, hogy pontosan megmondja, hány kártyát emelt le. Nyolcat vagy tizennégyet. S akkor tudja, hogy a zöld ász, amely alul feküdt, a kilencedik kártya lesz-e vagy a tizenötödik...

Sipistaság-e ez? Vagy vajon sipistaság-e, ha az egyik játékos higgadt, a másik ideges; az egyik józan a másik kapatos; az egyik friss, mert éppen most kelt föl, a másik álmos, mert ilyenkor már régen aludni szokott? Bizony ezek mind jogtalan előnyök, és aki nyakra-főre kihasználja valamennyit, még mindig a legkorrektebb játékosnak tartják a társaságban.

Ki hát az igazi sipista? Az igazi sipista játékos értelemben az, akit rajtakaptak. Akinek valaki odamarkolt a karjára és hangosan rádörögte:
- Emil, te csalsz!...

Sőt még ez se elég arra, hogy valakire ráüssék a hamiskártyás bélyegét. Ha ez a rajtakapott valaki el kezd remegni, irgalomért könyörögni, ha ijedten kapkod, ha a nyert pénzt vissza akarja adni, ha másnap megszökik vagy főbe lövi magát, akkor sipista volt. De ha vakmerő fickó, ha erélyesen, kipirult arccal felugrik, ha a leleplezőjét összegazemberezi és felpofozza, ha másnap megverekszik vele és összekaszabolja, vagy lelövi, akkor gavallér ember, akit alávalóan meggyanúsítottak és aki minden művelt kaszinó asztala mellett helyet foglalhat...

Szóval, tisztelt tanítványaim, a közfelfogás szerint az az igazság, hogy sipista nincs, csak lesz. Mégpedig a következőképpen: Aki egyszer ráadta magát a kártyára egészen, ha még oly becsületes ember is különben, egynémely sipista fogásokat csakhamar elsajátít. Még voltot ütni is megtanul és előbb-utóbb mestere lesz a paklizásnak. De nem él a tudományával. Vigyáz magára. A saját lelkiismeretének a megnyugtatására mindig azt mondogatja, hogy csak azért tanulta meg és gyakorolta a fogásokat, hogy őt ne csalhassák meg.

Ez az ideálisan becsületes emberről szól. De körülbelül ugyanez szól a tökéletes gazemberről is. Ez még jobban őrizkedik az inkorrekt játéktól és még szebben és előkelőbben kártyázik.

De mind a kettőről csak addig szól az igazság, amíg a szerencse kibicel mellette. Akinek rosszul jár a kártyája, aki nap-nap után leadja a pénzét, aki egyre veszt és pusztul, lassan-lassan kibékül azzal a gondolattal, hogy a szerencsét ki is lehet javítani. A tudománya már meglévén hozzá, eleinte megy is a dolog könnyen. Senki se fogja gyanúba, mert megszokták, hogy mindig vesztett. És mire a gyanú kikezdi (mert a nyerő mindig gyanússá lesz a kártyások közt), már olyan ügyessé lett, hogy nehéz rajtacsípni.

Csak a malőrös kártyásokból lesz nótorius csaló. Aki tehát azt tapasztalja magán, hogy állandóan többet veszít, mint amennyit könnyűszerrel győz, hagyja abba a kártyázást egészen. Különben koldus lesz belőle vagy sipista. Először ki fogják lökni a klubokból, azután ki fogják dobni a kávéházakból, azután elcsípik a vasúton. Az arcvonásai pedig nem a képeslapok első oldalán fognak megjelenni, mint nagy emberbaráté, hanem a rendőri rovatban, mint professzionátus kártyásé. És különös, az ilyen embert a nagyközönség többnyire sajnálja. A kártyások pedig halálra üldözik. Pedig minden kártyásban van egy szemernyi sipista. De elvégre a kis hangyák ellen is a nagy hangyák indítanak irtóháborút..."