Kártyagyári legendák

Az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat
1868. Pest. Ferenc József haragja megenyhült, látványos gesztusokkal és ünnepléssel békélt meg a magyarokkal. A kártyázó alattvalókat persze mindez aligha érdekelte, hiszen ők csak játszani és nyerni akartak a kávéházakban és a kaszinókban. A kártyajátékok lázában égő birodalmat tucatnyi bécsi és pesti kártyagyár látta el játékszerekkel. Kisebb háború dúlt a kártyapiacon: a bécsiek Pestet támadták termékeikkel, a pestiek pedig ausztriai pozíciókat kerestek termékeiknek. Utóbbiak számára egyetlen megoldásként az maradt, hogy közösen szálljanak szembe az olcsó import kihívásaival.

Győzedelmi kártya 1875 körül
A budapesti Iparművészeti Múzeum tulajdona

Négy pesti kártyagyáros 1868 novemberében írta alá egy újonnan alakult részvénytársaság, az Első Magyar Kártyagyár alapító okmányát. Giergl István, Schill István, Wilner József és Zsíros István évtizedes tapasztalatokkal a háta mögött kártyagyáraik eszközeivel és készleteivel, Tury Ferenc papírkereskedő pedig az általa megvásárolt egykori Walbacher kártyagyárral lett a 30 esztendős működésre tervezett vállalkozás tagja. Gyáruk az Árok (később Rákosárok, majd Csengery) utcában kezdte meg működését, üzletüket és raktárukat pedig a Szervita téren nyitották meg.

Az Első Magyar Kártyagyár működését mindvégig egyfajta pénzügyi bizonytalanság jellemezte. Giergl és Wilner három év közös munka után otthagyta a céget, és a részvényesek is kevesellték a néhány százalékos osztalékot. Bár választékuk egyedülálló volt a monarchiában, az elkészített játékok minősége elmaradt a konkurencia termékeitől. A pesti "kártyaház" kínálatáról Rácz Sándor tudósított egy cikkében. 40 féle játékkártyát készítettek a Csengery utcai üzemben. Tucatnyi német sorozatjelűt, régi egy- és modern kétalakost, francia színjelű pikét 32 és whistet 52 lappal, tarokkból vagy hat félét - kávéháziakat, látképest, néprajzi és rébusz tarokkot -, Lenormand kisasszony vetőkártyáját, kis mennyiségben gyermek- és bűvészkártyát, aztán trappolát Csehországnak. Termékeiket Ausztriába, Csehországba és a Balkánra, Moldáviába és Görögországba exportálták. A gyárban folyamatosan 100 ember dolgozott: 50 férfi, 40 női és 10 gyermekmunkás. A munkaidő napi 12 óra, a hetibér 7 korona volt. A termelés 1874-ben 450 ezer, a legsikeresebb 1892. évben 720 ezer csomag kártya. A hírlapi tudósítások és a kártyákon is megjelenő kitűntető érmekről átmásolt rajzok kereskedelmi sikerekről számolnak be. Utóbbiakból tudjuk, hogy az Első Magyar Kártyagyár Rt. állandó résztvevője volt a hazai és külföldi iparmű-kiállításoknak. Egy 1882-ben kiadott kártyalapon például az alábbi feliratok hirdetik a cég eredményeit: Országos Magyar Iparegyesület 1874.; Országos Ipartermény Kiállítás Szegeden 1875.; Ferenc József érdemérem; Bécsi Világkiállítás aranyérme.

Érdemes egy pillantást vetnünk arra a világra, melyben az ezredéves ünnepségekre készülődő magyar főváros a kártyajátékok fellegvára is lett. Mindenki játszott, és mindenki nyerni akart. Budapesten 300-nál is több nyilvános helyen lehetett űzni ezt a társasági játékot. A sajtó a kártyaszenvedély okozta családi tragédiákról, a kávéházi közönséget fosztogató hamiskártyásokról, becsületbeli ügyekről cikkezett. S bár a törvényhozás és a végrehajtók látszólag szorgoskodtak a mindent felfaló hazárd szenvedélyek ellen, maguk is napi rendszerességgel ültek a játékasztalhoz. Érdekes, hogy a nyertesekről nem esik szó, pedig ahol egyesek vagyonokat veszítenek, ott mások gazdag emberként távoznak. A XIX. század végére jellemző és a játékkártyákra való szükséglet növekedését jelzi, hogy csak a fővárosban az Első Magyar Kártyagyár mellett tucatnyi, hasonló üzem létesült és olvadt be a nagyobb cégekbe. Kártyázni egyfajta virtus volt, éppen úgy, mint ahogyan kártyát gyártani.

Ha tájékozódni akarunk a "boldog békeidők" játék- és kártyakép-szokásairól, fel kell keresnünk a játékkártyák különleges gyűjteményét, például a budapesti Iparművészeti Múzeumban. Itt egy "Diadal" vagy "Győzedelmi" kártyát választottunk bemutatásra, melyet fél évszázadon át minden közép-európai kártyafestő termékválasztékában megtalálunk standard kártyaként. A győzedelmi kártya első kiadását Lipcséből ismerjük. A napóleoni háborúk mély nyomokat hagytak a kor emberében. Emléket állítva a porosz-angol-osztrák-orosz diadalnak, 1815-ben a német sorozatjelű kártya lapjaira a szövetséges és a francia haderő katonáit rajzolták, illetve a háborút eldöntő csaták helyszínét és időpontját írták fel - nem mindig történelmi hűséggel. Ezeket a képeket vették át a magyarországi kártyagyártók - így az Első Magyar Kártyagyár - és készítették még a század hetvenes éveiben is.

Az Első Magyar Kártyagyár történetében az 1890-es évek már a hanyatlás jeleit mutatják. Közre játszhatott ebben a kártyaadó kétszeresére emelése és a bécsi konkurencia újabb támadása. A részvényeseknek évente még fizettek ugyan 10% körüli osztalékot, ám ennek háttérében a Zsíros - ez a vezetékneve volt, nem pedig jelzőként használták rá - vezérigazgató által felvett, de eltitkolt záloghitelek álltak. Aztán 1896 nyarán a közgyűlésnek bejelentik a csődöt, és a testület az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulat eladásáról szóló döntést hozott. A cég nem ünnepelhette meg az alapításkor kitűzött 30. esztendőt. A részvénytársaságot a bécsi konkurens, Ferdinand Piatnik und Söhne vásárolta meg 51 000 koronáért. 1896-ban a magyarországi kártyagyártás legszebb korszaka zárult le.

A cikk a Kártya Magazin 6. számában jelent meg 2007 decemberében.