Krúdy Gyula: Ramsli

A szent szövetség idejében játszották Bécs fehér harisnyás hölgyei, akik olyan bő szoknyákat viseltek, mint a maiak, a szél belefújt a selyembe, és felfordította a szoknyát, mint a parazolt; ámde mindenre vigyázott a térden alul érő, cikcakkos szélű nadrág, amely barchentből készült Mária Terézia óta, és tizenhárom esztendős korától kezdve halála napjáig viselte a tisztességes nő . . . csak a ledérek mentek ki az utcára nadrág nélkül, akiknek a cipősarka körül megpödörte kandúrbajuszát Trenk Frigyes. Pedig akkor még nagyasszonyoknak hívták a dámákat, és oly gyönyörűek voltak, hogy századok múlva is kívánatosan szállnak vissza az elégedetlen férfiak álmaiba a képtárak, a családi arcképek vásznairól. És hívták ángénnek is a ramsli nevű kártyajátékot. Jelenleg is nők játsszák Budapesten, többnyire nem udvarhölgyek, hanem polgárasszonyok, akik a konyhapénzüket szeretnék gyarapítani, egymást megfejik, mint a Zrínyi-beli kozák a vidéket, nemegyszer hamisan keverik a kártyát - hiszen nők -, máskor sírva néznek az elúszott háztartási pénz után... majd egy selyemharisnyára, egy kalapra valót szeretnének nyerni, játékszert a gyermeknek, tajtékszipkát a férjnek, kis emléket a szeretőnek... kevernek, osztanak, nevetnek, sírnak és perlekednek... megmutatják titkolt természetüket, nagylelkűségüket, fukarságukat, kapzsiságukat, erkölcstelenségüket . . . Ó, nincs kiábrándítóbb helyzet, mint szívünk hölgyét kártyaasztalnál látni ramslit játszani és panaszait meghallgatni a Valet nevű tök hetesről. Régebben divat volt Pesten a férfiakat is meghívni az úgynevezett kártyás délutánokra, amelyeket a hölgyek fogadónapjukon rendeztek, uzsonnával egybekötve, amelyet sietve fogyasztottak el a vesztők, kedélyesen a nyerők, a svájci kártyák a szomszéd asztalon kiterítve egymással megbeszélték, hogy mennyire izzadnak a nők játék közben, míg az uzsonnaasztalnál a távollévő barátnők kerültek megbeszélésre: - a férfiak ültek, csodálkoztak, meghökkentek a nőktől, akiket eddig Mária Terézia hosszú nadrágjában képzeltek el, s legfőbb vágyuk lett volna velük a folyóparton sétálgatni alkonyi órában, költészetről, szerelemről csevegni, meghalni értük vagy szenvedni miattuk, szerenádot rendezni az ablakuk alatt, golyót röpíteni az agyba vagy a vetélytársba, vagy az oltár elé lépkedni lengő szalonkabátban... Ám a nők észrevették magukat, és a ramsli játékhoz többé nem hívták meg a kiábrándult férfiakat, amint nem hívják meg azon helyekre sem, ahová a nők kettesben vagy hármasban járnak, egymás előtt nem szégyenkeznek, és mindent pontosan megbeszélnek. Ah, szerelem! Vigyázz magadra, hogy ki ne hallgasd a nők egymás közötti beszélgetését, óvakodj kulcslyukon benézni egyedül lévő hölgyhöz, valamint kerüld el a kártyaasztalt, ahol a nők egymást megkopasztják, és igazi érzéseiket feltárják, mint a makkdisznó szétterjeszti karjait . . . Vigyázz, szerelem, mert a nők itt nem veszik észre, hogy némely kártyákon csókolózó párok vannak, a piros király közömbösen lovagol, és a kártyavetőnő kezében nagy jelentőségű zöld király (a Szerelmet jelenti) itt egy szürke, kedvetlen figura, amelyet minden megindultság nélkül eregetnek ki ujjaik közül a dámák. Vigyázz, szerelem, hogy el ne felejtsed égi származásodat, az isteni ágyékot, ahol fogantattál, a bűbájt, amelyet köntösül viseltél, a mindenható bűvészetet, amely ifjúságodat kölcsönözte. A svájci figurák körül futótűz jár az őszi nádason; az andalgás, a merengés, az álmodozás itt nem ismerős. A kis lábat hiába nyomod meg titkon az asztal alatt, a kézhez érzemtelenül ér bizsergető kezed, a szemekbe céltalanul mélyedsz, és az ajkakról akár ítéletnapig várhatnád a szót, amelyről azt hiszed, hogy boldogtalan életedet megválthatná . . . A nők kártyáznak. Kerüld őket, ifjú. Menj az Ovidius papnőihez, míg előkelő úrnőd barátnőivel szórakozik.

Némely szegény nő egész életén át a ramsli-asztalnál ül. A családanyák, akik a kosztpénzt akarják megkeresni a játéknál, a démoni kalapokra vágyakozó polgárnők, az új cipőről álmodozó asszonykák végül mégiscsak hazamennek, ha a toronyban nyolcat vagy kilencet üt az óra; igaz, hogy férjüknek, gyermeküknek nem sok öröm jut belőlük ily estén, míg ők reggelig a tökhetessel álmodnak - ámde a házi levegő, a fürdő, a cseléd nyelvelése, a férjuram hasfájása, a gyermek náthája, a házmesterné szemtelensége, a piac drágasága másnapra visszazökkenti őket a mindennapi életbe, amelynél boldogabb nincs a világon. Ámde vannak szegény nők, akiket nem vár lármázva a férj, bömbölve a gyermek, mérgesen a cseléd a kártyaasztal mellől: akiknek nincs egyebük az úgynevezett társadalmi életüknél.

Mit csinálnak azok, ha kilencet üt az óra?

Sokszor elnézegetem a pesti hotelek előcsarnokaiban fülelő, leskelődő, szimatoló, unatkozó, éhes és szomjas, sivár, üresszívű, fogadói port és szemetet seprő leányokat, asszonyokat. Mindig voltak olyan szerencsétlenek, akiket a mindennapi élet kivetett medréből egy hotel boldogtalan szigetére, ahol pénzük fogytával szélhámosabbak lesznek a legelszántabb ügynöknél, hazudnak, csalnak, erkölcstelenkednek, hogy megmaradhassanak a hotellakók névsorában, pincérrel, kapussal, éjjeliőrrel barátkoznak, részeg és pénzes utazók várnak, tovasuhannak az éji folyosón, mint boldogtalan árnyékok a kupecek és lókereskedők szobái előtt, lóversenyeken a zsokék körül mosolyognak, a kártyaasztalnál mindent megpróbálnak, máskor férfiak zsebében kotorász kezük . . . mit akarnak? Sok esztendőn át elnézegettem furcsa, eltünedező meg felbukkanó figurájukat, láttam ebéd miatti éhségüket, majd lármás kedvüket az esti cigányzenénél, kancsal pillantásukat és mosolytalan életüket . . . Mit akarnak? Láttam őket milliomos pálinkafőző karján, másnap ugyanazon a helyen a börtön felé lépegető ágens fizette a vacsorájukat; megfigyeltem, hogyan szólíttatják meg magukat a liftben, az előcsarnokbeli íróasztalnál, a folyosón - s felejthetetlen a hölgy, aki pontos munkarendet vezetett éjjeli randevúiról, az órák és a szobák numerusai után osztván be éjszakáját. Miért? Minek? Hisz jön a holnap, amely ismét sápadtan az éhségtől találja őket, a zordon kapus mutatja az ajtót, és a cigányzene másnak hangzik a fehér ebédlőben! Láttam az új cipőjüket, amelyért egy lóalkusznak vallottak szerelmet, a ruhájukat, amelynek eredete oly gyanús, mint életük, és láttam hangulat nélküli, boldogtalan életüket, amelyre oly közömbösen volt ráírva a végzet, mint a bérszolga felírta kábító cipőjük talpára a szoba számát.

Vajon csak az új ruháért, az esti szórakozásért, a léhaságért élték volna szárazmalom-életüket?

Egy kisasszony most a rendőrségre került a kártyaasztal mellől. Meg kellene kérdezni tőle, hogy mit gondolt magában, amikor gondolkozott, mit remélt és mit hitt? Tudta, hogy az életét kártyázza el? Az ifjúságát, érintetlenségét, szépségét gusztálja a tök hetes mögött?