Najmányi László: Cézanne kártyásai

Paul Cézanne kártyásai nem hasonlítanak a manapság televízión át népszerűsített kortárs szerencsejátékosokra. Különösebb ambíciókkal nem megvert, munkától fáradt parasztok, munkások múlatják kártyával, pipával csendben az időt, elégedetten azzal a kevéssel, amit sorsuktól, munkaadójuktól kaptak.

Paul Cézanne: Kártyázók. 1892-1896. Musée d'Orsay, Paris

Cézanne (1839–1906) munkásságát – a művészet lényegét, a személyes élményt, megvilágosodást az adatok és elméletek oltárán feláldozni hajlamos – művészettörténet a 19. századi, alapvetően romantikus művészi gondolkodás és a dolgok lényegét, miértjét kereső modernizmus szemlélete közötti átmenetnek, hídnak tekinti. Cézanne persze sem átmenet, sem híd nem akart lenni. Csak azt csinálta, amit szeretett, amihez értett: festett, a maga nagyon személyes módján. A mesterétől, Camille Pissarrótól tanultak alapján jórészt saját maga felfedezte, kidolgozta festői nyelvén próbálta átadni azokat a gyakran nagyon egyszerű, az életnek mégis értelmet adó csodákat, amelyeket átélt. Mint annyi művész, ő is a saját, számára érthető és elfogadható törvények szerint működő, kontrollálható világába menekült az általa kezelhetetlen, megérthetetlen, elfogadhatatlan emberi, társadalmi lét okozta gondok elől.

A teljes cikk elolvasható: artportal.hu