Szomaházy István: A kártya
Szomaházy István (Veszprém, 1864. febr. 28. - Bp., 1927. nov. 10.): író.
Tanulmányait Veszprémben és Bp.-en végezte. 1881-től az újságírói pályán működött, előbb a Nemzet, majd a Pesti Napló és a Magyar Hírlap, valamint Kiss József Hét c. lapjának munkatársa. Pályája későbbi szakaszán több bp.-i napi- és hetilap állandó tárcaírója. A szórakoztató könnyű irodalom egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb képviselője. Rendkívül nagyszámú regénye és novelláskötete jelent meg. Néhány színdarabját is játszották. F. m. Szöktetés a zárdából (elb., Bp., 1887); Előadások a feleségképző akadémián (Bp., 1904); A méltóságos asszony lovagja (elb., Bp., 1909); A Sas-utca (r., Bp., 1911); A muzsikáló óra (Bp., 1917); Ágota férjhez megy (r., Bp., 1918); A csipkeverő leány (r., Bp., 1921); Hamvas Béla: Sz. I. (Tavasz 1920. 22. sz.). - Irod. Sz. I. (Új Idők, 1937. II.) Forrás: Magyar életrajzi lexikon
Szomaházy István:
A kártya (Kártya codex)
"A kártyajátéknak még nincs meg a maga Brillat Savarin-je, s a kártyázás, mint elméleti tudomány, jóformán mindenütt parlagon hever a civilizált világban. Pedig a kártyások szektája mérhetetlenül több tagot számlál, mint például a szabadkőmíveseké, s ha a kártyás emberek világszerte szövetségbe állanának, a föld leghatalmasabb hadserege kerülne ki a Gringenör híveiből. Ily általános szimpátia és népszerűség mellett honnan mégis ama mélységes ellentétek, amelyek szerint a kártyásokat megítélik? Miért a Tartuffe-ok haragja a világ e leggenialisabb szórakozása ellen és miért viszont ama beteges ragaszkodás, melylyel korunk nagyjai és kicsinyjei a kártya iránt viseltetnek? A vonzódás és gyűlölet e hatalmas volta bizonyára a kártya csodálatos hatalmában és erejében gyökerezik; a kártya is, mint minden valóban nagy intézmény, seregestül hódítja meg magának a rajongó barátokat, és seregestül teszi ellenségévé azokat, a kik szépségét és jótékony hatását meg nem értik.
Mert a kártya, persze mértékkel használva, igazi jótétemény ez erőtlen korban, mely több bromnatriumot, mint aczélt fogyaszt, s mely voltaképp alig mondható másnak, mint a képzelt betegek ispotályának. A kártya megnyugtató erejéhez, szórakoztató voltához, ideggyógyító hatásához képest minden egyéb mulatság: a színház, a könyv, a társaságos élet egyszerű és jelentéktelen gyermekjáték. A kétségbeesett szerelmest néha meggyógyítja a kártya, a beteg agyára a feledés fátyolát borítja, az ideges szemétől elűzi a rémképeket, melyek naphosszat kínozták. A kártya orvosság, sőt jótétemény; elmésségei a legnagyobb gondolkodót is érdeklődésre bírják, változatossága épp úgy szórakoztatja a műveletlen közpolgárt, mint a töprengő filozófust, aki a legnagyobb problémákat búvárolja. És akinek agyában először született meg e színes lapok eszméje, nemcsak igazi lángész volt, de az emberiség egyik legnagyobb jóltevője is; mert a kártya nélkül harmincz perczenttel felszöknék a neuraszthénikus betegek száma és az ideggyógyító intézetek kivétel nélkül dupla személyzettel dolgoznának. Aki a kártyában csak megszólalásra alkalmas anyagot talál, felületes és mélység nélkül való elme; mert a kártya esélyeiben, nuance-aiban, változatosságában egy alkotó genie csodálatos ereje és fantáziája tükröződik.
A világ legnagyobb elméi majdnem kivétel nélkül érdeklődtek a kártya és a kártyázás iránt. Ez a pár lap kevés volna ama világnagyságok felsorolására, akik a kártyázásban örömet találtak; nézzünk csak egynehányat azok közül, akik a magyar glóbus dicsőségéért dolgoztak. Széchenyi István passzionátus kártyás volt, Andrássy Gyula nemkülönben; sőt Ő felsége, koronás királyunk is szerette fiatalabb éveiben a whistet és a tarokkot. Deák Ferenc sohasem játszott, de minden nap gyönyörűséggel nézte a piquet-t, melylyel bizalmasabb barátai szórakoztak. Liszt Ferenc boldogtalan volt az nap, a melyen rendes whist partiját nem játszhatta; és a nagy zenetitánban kedves és naiv vonás, hogy a veszteség nagy mértékben idegessé tette. Lisztnek hosszú éveken át Apponyi Albert gróf volt a rendes whistpartnerje. Kossuth Lajos nagyon szerette a Paskievics-tarokkot; ezzel a mulatságával még az emigráczió alatt se hagyott föl. Az öreg Klapka a roulette-nek volt a híve és Pulszky Ferenc - bár semmi játékot sem játszott - mindegyikhez tökéletesen értett. Az írók közül Petőfi minden áldott napon egy krajczáros preferánszot játszott, Jókai Mór mögött pedig egy ötvenéves, viharos tarokkmúlt fekszik. Kell-e még több bizonysága annak, hogy a kártyázás a legnagyobb genieket is érdekelheti?
A politika és művészetek legújabb generácziójában igazi fehér holló az az egynehány férfiú, aki a kártyázást nem műveli. Azok a szerencsétlen politikusok, akik kártya-analfabéták sorába tartoznak, jó formán már pályájuk kezdetén mindörökre bezárták a karrierjüket. Az irók és művészek e nemű hajlandósága bizonyára érdekli annyira az olvasót, hogy érdemes érte egy kis indiskrécziót elkövetni; íme: a Nemzeti Színház és Vígszínház majd minden tagja valódi kártyatalentum; Ujházi, a mester, a legnagyobbak közül való; a Népszínház ellenben nem ért a kártyához. A festők többnyire tarokkoznak, a színészek a ferblit kedvelik; az írók válogatás nélkül hódolnak e hatalmas és univerzális szenvedélynek. Jókairól már szóltunk; Rákosi Jenő kitűnő whistjátékos; a fiatalok közül: Sipulusz nagy tarokkozó és alsós kalábrista, Bródy Sándor állandóan fizet egy partnert, csakhogy ebédutánonként tartlizhasson, Kiss József minden játékhoz ért, Ambrus Zoltán szintén, Herczeg Ferencz - mint maga is elárulja e könyvecskében - fanatikus gibicz, Bársony István a legjobb kártya-theoretikusok közül való, bár a gyakorlatban sohasem kártyázik, a kalabriást pedig minden igazi bohém sokkal gyorsabban megtanulja, mint a nagy betűket vagy a római számokat. Teljes kártya-analfabéta csak egy van az írók között: Gárdonyi Géza.
A kártya minden embernek orvosság, aki a fejével dolgozik. Mily balgaság az orvosságot hibáztatni az együgyű beteg helyett, aki oktalan szenvedélyével a morfiumos üveg egész tartalmát felhajtja! A pár csöpp áldásos panacea lehetne, míg az egész üvegnyi a legerősebb idegzetet is könyörtelenül szétzilálja ..."