Tömörkény István: Kubikosút

Ami a kubikot illeti, el lehet mondani, hogy sajátságos munka a kubik. Az anyaföld, amikor legelsőbb elterjeszkedni kezdett, és helyére letelepült, bizonyára úgy gondolta, hogy egészen alkalmas módon terült el az ember lába alá. Lett, hogy belőle virágok fakadjanak, fák nőjenek elő, és járhasson rajta minden teremtett élő, ahogyan csak neki éppen a legjobban tetszik. Idő múltával azonban jött az ember, és azt mondta, hogy ez nem jól van így. Ezt a csomó földet hordjuk ide, amazt a csomót amoda. A földek ide-oda hordogatásából támadt idővel a kubikos, bár hogy idővel a kubikosból mi támad, azt manap megmondani nem tudja senki. Mert a mesterség igen különös. Mert azt még csak föl lehet érni véges emberi ésszel, hogy amikor a búza megnő, akkor hegyei közül leóvakodott a tót aratásra, mert az sebes munka és kell hozzá ember. De az már egészen természetszerűnek látszik, hogy ha valamely vidéken némi földet egy helyről más helyre kell hordani: azt csinálja az a vidéki ember, akinek a vidékén ez a munka előadódik. Hanem nem így van. Mert ahhoz kubikos szükségeltetik, ennélfogva, ha hívják a kubikost, megindul s megy, amíg oda nem ér, ahol az okosok úgy találták ki, hogy az anyaföldet el kell hordani egy helyről másra. Elmegy hazulról. Hogy háromheti lesz-e a munka, vagy félesztendei, az mindegy. Ő az az ember, aki mindenét magával viszi egy talicskában, kivéve az asszonyt meg a gyerekeket, akik otthon maradnak (amúgy sem férnének bele a talicskába). Hát így megindulnak. A talicskában van egy zacskó tarhonya, kis készségben só és paprika, amely fűszerszámok nélkül útnak indulni nem tanácsos, továbbá szalonna, a pálinkás butykos, azok tetején a gyékény meg a suba, még feljebb az ásó meg a lapát, valamint hogy a talicska nyelére van akasztva a bogrács. A bicska, a dohány, a pipa és a masinatartó a zsebben van. Ez ama készség, amivel a kubikosember akár többhónapos távollétre is elindul. Nem nagy fölszerelés, de neki elég.

Hajnal felé a vasúti állomáson csak imitt-amott ég egy-egy lámpa. Szénszagú csend van, a csengők zörögnek, és kint az állomás előtt, szénsalakban kubikostalicskák kerekei csiszegnek. Jön az nép az útra, mert reggel indul a vonat, amely majd viszi az egész hadat arra a vidékre, ahol a munka vár reájuk. Kászmálódnak, pakolódznak, s jó időbe kerül, amíg a talicskák tömegét a vasútra adják. Az nem megy minden baj nélkül, mert fődolog, hogy a talicska össze ne kevergőzzön. Jegyváltás nincsen, mert az az úrféle fizeti a bilétákat, aki viszi őket. Ez nagy előny, mert most már az emberek a subákban azonnal végignyúlnak a földön, mert így a legalkalmasabb várni a vonatot. A suba igen jó váróterem.

- Hejnye, bátya - mondja úgy hevertéből Madarasi Pál -, elfelejtöttem mögröndölni az asszonynak otthun, hogy dohányt vögyön, ha majd hordják... Nehogy aztán majd ha hazaérünk, trafikon kínlódjak.

Ez baj, ha ilyesmit elfelejt az ember az asszonynak rendeletbe hagyni. De visszamenni már most nem lehet.

- Mondtam én azt már nemegyszer - véli Sós Mihály, az öreges gödörgazda -, hogy az egész familiátokkal köllene nektök ide a vonathoz kigyünni. Majd akkor talán nem felejtenétök el sömmit.

- Aztán majd - adja föl a szót a hebehurgya Szárhegyi Tamás - csókolódzhatnánk itt az asszonnyal búcsúzás gyanánt, amit az urak szoktak. Az volna csak a szép a kubikos embörtűl.

A földön heverő subák alatt némi nevetés támad erre a beszédre, amíg némelyek fektükben a másik oldalukra fordulnak, ami szintén bizonyos fokú érdeklődés jele: nem szólnak ugyan bele a beszédbe, de mutatják, hogy nem alszanak, hanem hallgatják. Csak éppen egy olyan fiatalosabb emberforma sóhajt a beszédre nagyot, de nem szól, hanem fölül a subában, és pipára gyújthatás szempontjából kezdi magát körültapogatni. A többi egy pillanatra elhallgat, mert az az ember fiatal asszonyt, beteg asszonyt hagyott otthon... De a kevés csönd után Sós Mihály folytatja: mert elég a szomorúságból annyi amennyi van, minek még rágondolni is.

- Csak azt csudálom, hogy valamelyiktek egyszer a talicskáját otthon nem felejti. Mind a fölött, amit el szoktatok felejteni, ez volna aztán a mennyei korona...

Ótott Kovács József mondja:

- Hát csakugyan, ami csakugyan. Mert amikor katona voltam, aztán vártaparádéra mentünk, az Engliszman suszter csakugyan legyütt fegyver nélkül az udvarra. Hát bátya, amikor azt komandérozzák: indiblanc, kapkod ám mind a két kezével a puska után, de sehol sem találta.

Folyna tovább még a beszéd, de jön zörögve a sok vaskocsi. Némi élénkség támad. Álmatlan ábrázatú vasutasok csoszognak, egy kisasszony pedig a pénztár ablakához áll zsinóros ruhában. Mozognak a kubikosok. Sós Mihály vezéri tekintettel nézi végig a csapatot, és azt mondja:

- Csak be a kupétákba!

Az elhelyezkedés nem történik valami nagy egyszerűséggel, minek okát, aki keresi, a subákban találhatja föl. De azért csak megy valahogy, és mikor a vasbika indulóban nagyot ránt a kocsikon, csak egypár ember dülöngél a nyomán, a többi már elhelyezkedett. Közben megvirrad, s az utasok beszédbe ereszkednek. A harmadik osztályon nincsenek formaságok, ott nemigen ismerik a bemutatkozást, egyéb cafrangokat. Egyik is ember, a másik is ember, bajos ember mind a kettő, mivelhogy utasember, mert ha nem volna baja, nem utazna, hanem otthon maradna, a közösség érzete ennek a fölismerésében rejlik. A nagy kocsi egyik sarkában kofák utaznak vágott baromfival föl a Bécsbe, azok sokat tudnak beszélni a külső utakról. Sós Mihály ellenben, aki kubikolt már a galíciai várak alatt, s Romániában nem különben, ezen földeken szerzett tapasztalatait adja elő. Más padokon erős pipaszóval otthoni dolgokat tárgyalnak. Kevermesi Illés padja körül pedig étkezés történik, mivel valami igen finom savanyú káposztahasábot tett az Illés tarisznyájába az asszony, és a jólelkű Illés most szertekínálja a ropogós káposztaleveleket. Mert igen jó étel ez annak, aki szereti, és különösen azért alkalmatos, mert tisztítja az embert, akárcsak a káromkodás.

Eme felől pedig, az innenső oldalon, egészen a legsarokban, nem beszélgetés folyik, de itten még csak káposztahasábok sincsenek, hanem itten más megy. Ama fiatalosforma, szomorú ember ült itten a sarokban az ablak mellett, és nézett ki az elfutó tájra, kevés tanya és sok telegráfkaró közé. Vele szemközt ül Madarasi Pál, más néven Kánya Pál, mert olyan a nézése neki. Kánya Pali masinát gyújtott, beledugta a pipába, azután a belső zsebébe nyúlt, és kivette onnan a kártyát. Öreg és kopottas, vastag papírlapokat, amik még azon kártyák közül valók, amiket magyar formákra csináltak. Nem a Tell-monda van rájuk festve, hanem magyar emlékek tartózkodnak rajtuk. A makkdisznóra a budapesti Lánchíd van festve, a vöröskilencre valamely omlatag vár a Vágvidékről, azután az alsók, a fölsők mind csupa magyar leventék, a csikós kártyákon pedig a vezérek képei pompáznak.

Ily régi dolgok vannak ezeken; jó szerencse, hogy apránkint elmúlnak, mert ha már kell, hogy kártya is legyen a világon, inkább a kuoni pásztor dudáljon rajta a kecskéinek, mint vitézeinek a kürtös Lél vezér.

Kivette tehát azt a kártyát a zsebéből Kánya, és forgatta a fiatal ember előtt. Bizonyos nevezetű Jóljárt Jóska az, aki itten most épp szóban forog. De azt mondja Jóska:

- Nincs pénzöm.

- Nono, hiszen nem is - mondja Kánya Pali -, csak éppen mondom, hogy ne nézz olyan szomorúan ki mindig az ablakon... Hogy hagy teljön az idő.

Mondják, hogy könnyű a békát tóba ugratni, mikor úgyis fejjel áll felé. De itt az nem úgy van, mert Jóljárt Jóskának nem is lehetett hozzá kedve. Ismét mondja:

- Nincsen pénzöm.

Kérdi Kánya:

- Hát a fölpénz, amit kaptál?

- Otthon hagytam - feleli Jóljárt. - Az asszonynál. Egy forintot hoztam el. Az mög köll.

Addig forgatja azonban a kártyát, hogy csak belefognak. Kezdődik úgy kettesben a ferbli. Ez nem az a híres ardahányi ferbli, hanem ez a neve, hogy vakferbli. Szabályai rövidek, Kánya Pál azonnal el is mondja: a vizit adni muszáj, majzli nincs, besszer nincs, kóstáltatás nincs, húsz nem húz, a huszonegyet ki köll vágni, a hívás elmúlt.

El ám. A hívás elmúlt, de alig mentek három stáció ellen, már elmúlt a Jóljárt forintja is. Szomorúan nyúl a mellényzsebbe az ember, hanem hiszen abban ha akár könyökig vájkálna, akkor sem találna semmi egyebet, mint egy rossz bicskát. Kánya Pál pedig nem akar látni semmit, hanem csak adja a két első kártyát, és azt kérdezi:

- Mi a vizi?

Rekedten mondja rá Jóljárt József:

- Egy fél kubik.

- Tartom - mondja Kánya.

Megy a játék. A fél kubik elúszott, utána egy egész, azután a másfél, a kettő, amint az már haladni szokott. Jóljárt József homlokát kiüti a verejték.

- Öt kubik - mondja most már. Elmegy ez is. A játék, amely a szaladó vasút kocsijában folyik, rettentő. Mert itt már nem a pénzét, a vagyonát adja oda, hanem a testi erejét teszi föl egy ember. Izmainak minden feszülését veti oda, szorgalmát ajánlja az ördögnek, és munkáját, amelyet még csak ezután végez, s amellyel otthonra volna a kis családnak tartozandó, íme a színes papiros darabok játéka alá bocsátja. Már jövendő egy heti munkája ott van a kányaszeműnek a kezében, amikor Sós Mihály gödörgazda a kofák közül nagyot kiált:

- Kászolódhat mindön embör, három minutum múlva helyben vagyunk.

Tenné el Kánya Pali a kártyát nagy hirtelenséggel, de Jóljárt a karjába kap:

- Emeljük el. Dupla vagy semmi.

Emelnek. Mire a vonat megállott, Jóljárt Józsefnek a másik heti munkáját is elemelték, kétheti rabszolgaságot fordított rá a kártya. A szomorú ember hallgatagon lépdel le a kocsi lépcsőin, a fejét lehorgasztva, külön a többitől, elhagyatva áll meg a kavicson.

Sós Mihály azt mondja csöndesen a többinek:

- Bizonyosan a beteg feleségit sajnálja a szögény.

A szöveg forrása: Wikisource.org