A kibicekről. Herman Lipót írása

„A kártyajáték - úgy mondják - az életküzdelem tükörképe. Kicsiben megvan benne minden, amit a szerencséről s balszerencséről, ügyességről, életrevalóságról, hiúságról, szerénységről, energiáról, akarásról a mindennapi életben hangoztatnak. De szórakoztató mákony is a játék, elvonja az embert a mindennapi élet gondjaitól. Innen van tehát, hogy annyian ezzel töltik szabadidejüket. Az irodalom éppen eleget is foglalkozik vele. De mi most itt a játéknak egy velejárójáról akarunk szólni, a kibicelésről, illetőleg a kibicekről. Foglalkozás, melynek még nincsen iskolája, nincsen őstörténete, elnevezésének kikutatott etimológiája - és mégis van, mint a vadvirág, melyet nem tenyésztenek s mégis gondosan virul, fejlődik, szaporodik. A következőkben lefektetünk néhány adatot (rendszerető természetünk eredményeképpen) írásban és rajzban, pár kategóriát, jellemző példányt mutatva be, egy valaha mégis felállítandó Kibic-Szabadegyetem tantervezetének halvány körvonalait.

A történelmi résszel hamar megvagyunk. Mindenki ismeri a vidéki kaszinókban, kocsmákban elhelyezett szörnyű plakátot, mely egy nagyorrú, túlszínes ábrázatú embert ábrázol, ki mutatóujját csücsörített szája elé téve, félelmetes pillantást vet a nézőre. Nagy betűkkel van rányomtatva: 13-ik § Kibic kuss!

A történelmi előidőkbe tartozik Heltai Jenő meséje a kibicről, ki a kávéházi ablakon keresztül kívülről figyeli a bent folyó sakkjátszmát. Eleinte csak rosszallólag rázogatta fejét, majd hirtelen bejön a kávéházba, minden bemutatkozás nélkül félretolja az egyik játékost, leül a helyére tesz néhány lépést s elveszti a partit. Mesélnek olyan hősi esetekről is, mikor a túl temperamentumos kibic egy jól irányzott ütéssel a játékasztal alá terítette a játékost - de hát ezek az ököl- vagy vaskorszak meséi. Mi itt a kibiceknek csak néhány karakterisztikus példányát akarjuk felsorolni, ezek:

1. Az alvó kibic. Egyik legrettegettebb fajta. Sokan a legtehetségtelenebbnek mondják, balszerencsét (pechet) hozónak. Nagyon szidják a játékosok - de hát mit tehet a szegény, ha számára a játékosok zaja az egyetlen altatószer!

2. Alig valamivel magasabb rangú az izgatott belebeszélő kibic. Tanácsokat ad, helyreigazít, lármázik, megakasztja a játékot. A befejezett játszma után is még nagy vitákat rendez. Mindezek fejében nem érzékeny, a legmérgesebb szidalmakat és becsületsértéseket lenyeli, Nem is ember, szerencsétlen pária.

3. A goromba kibic. Sértegeti a játékosokat (de nem mernek neki szólni, mert ő maga is jó játékos s így tekintélynek örvend). Ilyeneket mond: Ide ülök d-cheval! Mit jelent ez! - kérdi az egyik naiv játékos. Két ló közé.

4. Ugrató vagy álló kibic. Az egyik játékosnak oly rosszul megy a lap, hogy az egyiket összetépi s az aszal alá dobja. Kicserélik a paklit, s tovább folyik a játék. (A dühkitörésnek ugyanis még nem ez a legmagasabb foka, hanem amikor a vesztő játékos mérgében megeszi a kártyát!) Odajön a kibic s úgy, csak állva megszólal: Mért van eltépve a kártya, fölösleges volt? Mikor nem kap választ a már-már robbanó játékostól, megnézi a táblát, melyre a poének jelezve vannak. - Nini, te állsz a legrosszabbul! (Hamar kiszámítja a különbséget.) Tudod, hogy mennyit veszítesz már?

5. A szenvedő kibic. Nem szól a játékba, csak rettenetesen szenved. Izzad, sóhajtozik, nyög, s arca időnként eltorzul - ha a játékosának nem megy jól, vagy rossz lapot húz. Róla mondják: Cornélia hallgat és szeret. De dacára e nagy együttérzésének, mégsem népszerű. Mert az elveszített parti után siet részvétét kifejezni - végtelenül sajnálkozik, ez a peches játékost még csak jobban kihozza a sodrából.

6. A szigorú kibic. Mindig hazardírozásba akarja belovalni játékosát. Róla alakult a jelszó: Kibicnek semmi sem drága. Vért akar látni.

7. Az evő kibic. A játékasztal mellé hozat egy kis asztalkát, megrendeli vacsoráját, s a legnagyobb nyugalommal belecsámcsog a játékos fülébe. Szaporítja élvezeteit. Hihetetlen módon makacs, nem érti el a kétségbeesett játékos célzásait, sőt határozott felszólításokra sem reagál. Itt van, mint a végzet maga. (Nagy Endre, ki a legjobban szenved tőle, azt mondja, felbérelnek ellene egy oly szinészt, ki mindig tud enni!)

8. Pechdicsérő kibic. Dicséri és méltányolja a pechet, csakhogy elhárítsa magáról az ódiumot.

9. Motyogó kibic. A játékosok a munka hevében értelmetlen, oda nem tartozó szavakat mondogatnak. Pl. Hailé és Ras-Kasza. Vagy ide nem illő idegen mondásokat. Ezeket, bármilyen hülyék is legyenek, a szolgálatkész kibic ismételgeti. Ennek egyik alfaja a hencegő kibic, ki szerencsét hoz ugyan, de aztán ezzel a mondattal: »Na, hát ki vagyok én! Ki hozta a szerencsét!« elkabalázza a játékost, s ezzel pechbe dönti.

10. Végül a rendes, néma kibic. Sohasem szól bele a játékba. Inkább megfullad, semhogy a legkisebb köhögés hagyja el a torkát. Illedelmes, s apró szolgálatokat tesz játékosának. Felveszi a leejtett kártyát, krétát, szivacsot hoz. Cigarettával kínál, tüzet ad. A legcsekélyebb fintorral sem árulja el, jó vagy rossz a kártya. Földre szállt angyal. Ám őt utalják a legjobban. Elvesztett parti után mélységes megvetéssel néznek rá. - Mit ül itt, kérem, mint valami faszent. Nem látja, hogy rosszul megy a lap? Biztosan ellenem drukkol. Régen eltávozhatott volna, ha egyszer ilyen pechet hoz!

Fel kell említenem a kibiceknek egy közös csúf tulajdonságát: irigyek és áskálódók egymás kenyerére törnék. Sajnos, ilyen az élet!”


Ritter von Grützner: Kártyázók – kibicekkel, 1883 (részlet)

Korábbi cikkünk a kibicekről >>