Budapesti snapszer versenyek 2

1947 A Szív utcai kiskocsmában

Amikor sok mindent megtudunk, de a nemes versengés győzteseit nem ismerjük meg.
Kié lett a sonka és kolbász?


Luxus magyar kártya

„Nemsokára kezdődik a nagy szombat esti esemény, melyet a félszemű ajtó előtt színes ceruzákkal megrajzolt tábla hirdet: Ma este nagy snapszli-verseny. I. díj:egy teljes sonka, II. díj: egy kiló kolbász.

Nem kell orrunkat finnyásán félrehúznunk a kiloccsant sör áporodott szagától, a pálinkák maró párolgásától és a dolgozóknak intim gyülekezetétől, akik most táblák és ünnepélyesség nélkül csak proletárok ebben a keserves helyiségben. A londoni Király-díjon is ugyanez az izgalom van jelen verseny előtt, csak éppen nincsen ilyen sörszag a falatozó körül és a férfiak cilinderük alatt megerőltető udvariasságokat mondanak egymásnak, ahelyett, hogy káromkodnának. A nyomorúság és a jólét szembetűnő különbsége nem a környezet külsőségében van – mint kocsma és Király-díj -, hanem a bennük nevelődött jellemekben. Az úri világ például a bűnügyi statisztika számára szélhámosokat nevel, míg a proletáriátus az együgyű tolvajokat szállítja.
Nem akarok most e kérdésnek finom árnyalataiban elidőzni, ezért visszatérek a snapszlihoz.
A játékosok már elfoglalták helyüket a hibáslábú, vállvonogató asztaloknál. A kocsmáros fehér köpenyében olyan józanul járkál közöttük, mint valami gonosz orvos, aki nem akar gyógyítani, felsőbbséges mosollyal szétosztja a mocskos kártyacsomagokat, a mérget Ott ülnek az asztalok savanyú gőze fölé hajolva elvtársaim, akiknek sorsából verset öntök, szemüket rászegezik a snapszli bűvkörére, nyelik a fröccsöt, mint őket a háború szokta, gyűlik bennük az izgalom és a versengés nemes gyűlölete a sonka és kolbász miatt.

Jól tudom, hogy a proletárok utolsó menedéke a szocializmus elöl a kocsma. De a hívő kapitalista nálam sokkal jobban tudja. Szívesen látja munkását a tarkabarka kocsmaasztal mellett, snapszli játszmák mákonyában, éppen olyan szívesen, mint a templomban, ahol ugyanígy lehet konzerválni a szegénység világnézetét, legfeljebb csinosítani, ápolni, tartalommal átitatni is módjában van a proletárnak. Így ülnek hát saját sorsuknak mélyén, tegnap még politikusok rosszul megrajzolt arcképeit hordoztak, szívükben régi körmenetek emlékével, igazságukat jelszavakká szelídítve kiáltották cl a menet ritmusára. Most pedig már megindult a verseny.

Nemsokára feláll az asztaltól az első vesztes. Arca sápadt, hozzám hajol és izgatottan mutat partnerére, egy terebélyes asszonyra, akinek lelkében aduk pillangói szálldoshatnak e pillanatban.
- Tudja miért nyert? – kérdezte reszketve és fenyegetően. - Azért, mert irtózatosan tud keverni. Ez az asszony a környék legnagyobb sipistája.
- Ha csalásról van szó, maga legjobban befoghatja a száját - válaszol a győztes bizonyos önuralommal és a győzelem fölényével.
- Hiszen már kétszer kidobták ebből a kocsmából is, mert olyan pofátlanul csalt, amire még nem volt példa.
- Csaló . . . csaló . . . piszok csaló.
Fölpattan, karjait széttárja. Igazi drámai pillanat. Most vesztette el a partiját. Nem törődnek vele különösebben, csupán egy cingár fiatalember jegyzi meg:
- Uraim... uraim, ne tegyük komolytalanná a versenyt!

A fiatalembernek nincs igaza. A verseny nagyon is komoly. Sőt, túlságosan az. Ez a fiatalember nem vette észre, hogy itt mindenki beleadja a lelkét a snapszli világába. Sokkal több az elszántság ezekben a játékosokban, mint tegnap, amikor fényes igazságukkal meneteltek és a szolgalelkű múlt zavartan lesütötte előttük szemét. Eszembe jutott néhány előkelő kártya-veszekedés, amelynek tanúja voltam és amelyből pletyka, néhány csipkelődő megjegyzés keletkezett a vesztesek méltatlankodása miatt. Itt a kocsmában pedig már rendőrt emleget valaki. Érezni, hogy még egy keményebb szó, még egy féldeci és verekedés lesz. Én értem, hogy azért vádolják egymást csalással, mert mindnyájan korrektül játszanak. Tudom ennek a világnézetnek vádoló harciasságát: Csak az nyerhet az életben, aki csal... József Attila is ezt mondta. Akik megnyerték a maguk versenyét az életben, azoknak egy kicsit biztosan cinkelve volt a kártyájuk vagy nagyon értettek a keveréshez. A proletárok nagy munkásegysége a gyanakvás, mégpedig a jogos gyanakvás. Persze fröccs, snapszli, kerekmellű, rikító szvetteres nőcskék, haszontól steril kocsmáros környezetében nem értik eléggé az összefüggéseket és nem eléggé gyanakvóak. Harsogva bemondják a „húszat', mámorosan rántják elő a nyerő lapot és nem tűnik fel nekik, hogy a nemzetek kaszinóiban egy másik kártyajáték folyik, ahol senki nem pattan fel az asztaltól, senki nem vádaskodik, apróbb szemfényvesztéseket mosolyogva vesznek tudomásul a művelt játékosok. A szegénység a legutálatosabb dolog. Jómódú emberek rajonganak fennmaradásáért, mert így élesen meg tudják magukat különböztetni a tömegektől. Itt, ebben a snapszli versenyt rendező kocsmában látszik igazán, hogy csupa utálatos, lealacsonyító megnyilvánulása van annak a nincstelenségnek, amelyet nem elég erővé kovácsolta a társadalom hazugságainak megszüntetésére vagy csökkentésére, hanem előbb ki kell ragadni a fröccsök szellemi homályából…

Kovács urat, Gál urat, Nagy urat fel lehet használni tömegnek. De vajon emberi sokaságnak lehet-e? Snapszli-verseny? Sonka a legjobb snapszlizónak? Fröccs alakjában kiinni a kocsmáros készletét? Hiszen ez a henyélők, léhűtők, ponyva milliomosok világa, csak finomabb környezetben. Kocsma helyett kaszinó. Snapszli helyett rulett. Sonka helyett yacht, fröccsszag helyett pezsgő és francia konyakillat. A Szív utcai kocsmában nem a múltat látom. Nemcsak a múltban van a veszély, hanem ebben a lomposságban, a szabadidőnek ebben a halálos kihasználási módjában; fájdalmas matematikai példának mondhatnám: hány fröccsöt tud meginni és hány snapszlipartit tud lejátszani egy dolgozó kemény, fárasztó munkája után? És ugyanennyi idő alatt hány József Attila verset tudna elolvasni?

Barátaim, ha így lenne, ha e példa második részére egyszer vidám feleletet tudnék adni, micsoda riadalom lenne ebben az országban!”
Gyárfás Miklós

A snapszer azért él tovább. Magyar Snapszer Szövetség: http://www.snapszer.hu