Cholnoky László: Piroska

RÉSZLET

3. Melchthal Arnold
A lakoma véget ért, a vendégek tohonyán hátradőlve székeiken, abba a boldog lustaságba szédültek, amelyet a gazdag emésztés hint szerte maga körül, hogy meg ne zavartassék, mint a régi hajósok nehéz olajat öntöttek a tenger vizére, hogy a hullámok elüljenek. Egyikük a szalvétaszorítót pörgette az ujján, de nem figyelt a játékra, másik a görögdinnye magjait állította egységes kis csoportokba, de nyomban el is felejtette, mennyit számlált meg már, voltak ismét akik beszélgettek, de azok sem figyeltek sem egymásra, sem önmagukra. Csak a szelíd, halk, döbbenékeny kis Murányi élt benne egész lelkével a mondókáiban, amelyeket Sámuelhez intézett, bár az ellenargumentumokra ő sem igen figyelt. Ennek a Murányinak a neve elé a család tagjai állandóan odafüggesztették a szerencsétlen szócskát, mert a halavány, hirtelenszőke emberkében, minden szelídsége és beleegyező-készsége mellett is volt valami különös delejes erő, amely állandóan maga felé vonta az emberek ingerkedő ösztöneit.

Murányinak az emberek, egészen ösztönösen, állandóan kellemetlenségeket mondtak, amiket ő szelíd, zavart mosollyal hallgatott. Különösebb lelki szenvedés csak olyankor tükrözött az arcán, ha ezek a kellemetlenségek a felesége és három rendkívül engedelmes, jóságos, sápadt fiacskája előtt mondattak neki. Ilyenkor a torkát köszörülgette, simogatni kezdte valamelyik fiúcska ruháját, mintha valami kis piszkot fedezett volna fel rajta, és végtelenül titokzatos ellenmondatokat suttogott, amelyekre majd otthon a felesége előtt ráfoghassa, hogy azok mélységes megbántásokat foglaltak magukban és hogy az illető nagyon jól meg is értette őket. - Nem láttad: egészen belesápadt? - kérdezte ilyenkor és a jóságos, mellbeteg asszony engedelmesen rábólintott, pedig akkor magában talán csodálatos eljárásokon töprengett, amelyekkel a férjét naggyá, hatalmassá és erőssé tehetné. - Ha aztán a kellemetlen ember tovább is folytatta gorombaságait, Murányi zavarában céltalan parancsokat osztott a gyerekeinek, megfenyítette őket minden ok nélkül, de oly szelíden és lágyan, mintha a hajukat simogatná. Ilyenkor egészen tisztán le lehetett olvasni az arcáról mindazt, ami a lelkében történik: az ősi ösztön arra hajszolta volna, hogy keserűségeit azokon torolja meg, akik felett hatalma van, de tükörtiszta lelkében nyomban felbukkant a sajnálatos megismerés, hogy mily szégyenteljes lenne a kis ártatlanokkal szemben hősködnie, holott az igazi bűnössel szemben nincs meg a kellő bátorsága. A gyerekek ilyenkor szeretetteljesen nézdelték az apjukat és lagymatag, álmos kék szemük szinte érthetően mondta: csak szidj bennünket, drága jó papa, hiszen úgysem vesszük komolyan, úgyis tudjuk hogyan és mint van a dolog és azt sem óhajtjuk, hogy otthon majd kimagyarázd magad, mint tegnap este, mert olyankor a sírás szorongatja a torkunkat és általában sem óhajtunk semmi mást, csak azt, hogy a ménkű üsse meg azt, aki téged meg mer bántani! - És Murányit valami titokzatos erő éppen azok közé vonta mindég, akik leggyakrabban és legfájóbban szokták megbántani, bár talán belejátszott a dologba a csüggesztő tudat is, hogy ha mások közé menne, azok is csak bántanák.

Murányi valamikor adóhivatali tisztviselő volt odabent V***-ben, de amikor a nagynénjétől tekintélyesebb összeget örökölt, időnek előtte nyugdíjaztatta magát, mert kétségtelenül ott sem hagyták békességben, és megvásárolva egy csinos, tornácos házacskát Arácson, odaköltözött egészen. Attól fogva azután csak tanult és olvasott, de amúgy is a tudásra hajlamos, mélyen-gondolkozó és rendkívül finom lelkületű ember volt, akit főként a filozófia érdekelt. Ott az év legnagyobb részében a világtól elvonulva, utóbb szinte rabja lett a szakadatlan elmemunkának; mélységes kérdéseket hánytorgatott magában olyankor is, ha a hosszú téli estéken a lombfűrésszel babrált; ilyenkor nem is tudott a tulajdon gondolatairól és azokról csak a látszólag ok nélkül változó hangulatai révén vett tudomást. Néha harag lepte el a szívét, pedig a dolog örömmel kezdődött: ilyenkor törvényszéket tartott a lelkében: a gonoszakat lesújtotta, a nemeseket megjutalmazta és a határtalan keserűség csak akkor csapott le rá, amikor látta, hogy az ítéletei elröppennek a semmibe, mint a Balaton jege felett táncoló téli szél. Máskor a váratlan öröm hirtelen fényessége derengte át a lelkét, mert igazságra vélt találni; legtöbbször azonban arról ismert rá utólag a gondolataira, hogy sivár reménytelenség verdeste a lelkét fekete szárnyával.

Ezúttal a felesége és a gyerekei nélkül volt ott, különben is ma este még nem bántotta senki, lelki nyugodalma érintetlen volt; egész gyönyörűséggel adhatta át magát kedves gondolatainak.

- Tanár úr tehát azt mondja - mondta halkan, egészen odafordulva Sámuelhez -, hogy az ember a kellő akaraterő birtokában, szigorú gyakorlat és autodidaxis útján még bizonyos lelki előnyöket is megszerezhet a maga számára, például bátorságot, tiszta igazságérzést és egyebeket!... Azonban kérdem én, igen tisztelt tanár úr, hol vegye az ember az erős akaratot?... Mert például én...

Bizonyára akkor is valami egészen másról volt szó a társaságban, Sámuel talán csak érintette, talán csak valami egyébbel kapcsolatosan, annak mintegy kiegészítése gyanánt említette az idézetteket, de Murányinak már szokása volt, hogy a beszélgetés során felmerült tulajdon gondolatait szőtte tovább önmagában, az okból valami titokzatos, finom lelki történetet konstruálva, amely ővele esett meg. Ezúttal is valami bonyolult belső élményének hosszadalmas elmondásába kezdett, ami kétségtelenül telve volt értékes megfigyelésekkel és aminek ennélfogva nyert ügye is lett volna, ha Murányi az előadás külső formáinak bár legócskábbjaival is a segítségére siethetett volna, de a szánalmas, túl szerény motyogás, ami az egészet inkább valami gyónáshoz tette hasonlatossá, elrontott mindent. Eleinte még figyeltek is rá itt-ott, legtovább az illedelmes Sámuel tartott ki mellette, bár ő is egyre szórakozottabban mondogatta: mily különös!... ki hitte volna?... hanem amikor egyszer Murányi hosszabb szünetet tartott, hogy satnya kis tüdejét teleszippantsa levegővel a továbbiakra, hirtelen közbevágott és minden különösebb indokolás nélkül valami egészen másról kezdett beszélni.

Később kártyázni kezdtek, de ez a mulatság nemsokára csődöt mondott, mert az asszonyok lehetetlenül csaltak. Maga ez az adott tény egészen érthető, sőt logikus, hiszen az asszonyok már Peter Flötnernek az amszterdami múzeumban őrzött legelső pakli kártyájával is csaltak; sőt maga a főkérdés, hogy miért csalnak egyáltalán? - sem oly komplikált, aminőnek látszik. Csalnak és hazudnak, mert a velük született alsóbbrendűség örökös defenzívája arra hajszolja őket, csalnak mint a zsidó, mert egyenlő fegyverekkel nem volna erejük megküzdeni az elleneseikkel. Némi bonyolultságot a kérdés csak akkor mutat, ha kifordítjuk, hogy ugyan miért játszunk hát velük, ha csalnak? - De hát mi is lakói vagyunk annak a mundusnak, amely decipi vult, azután meg nem tiszta gyönyörűség-e elnézni, ahogy a csaló asszony fehér keze remegni kezd, amint fátyolos szemével tétován körültekint?

Éjfél után két óra volt, amikor a társaság nőtagjai hazakészültek. Ezernyi megbeszélés, titkos vihogás következik ilyenkor, ez idő alatt a férfiak összesúgnak, hogy hazakísérjék-e az asszonyokat? Glicínia-lugason az ilyen kérdéseket okos szabadsággal kezelték, ők már tudták kölcsönösen, minden megbeszélés nélkül, hogy vannak a szerelmi életnek idejüket múlt allonzsai, amelyeket csak azért kímélünk, mert az apánk is kímélte őket, hogy például elkövetkezik az idő, amelyen túl a legszerelmesebb emberek is terhére vannak egymásnak, sőt akaratlanul is összetapossák egymás lelkében az összehalmozott szép továbbgondolni valókat. Úgy látszik tehát, mintha a Glicínia-vidék lakói némi hideg unalommal kezelték volna a szerelmet, pedig ellenkezőleg: ők voltak annak igazi gourmandjai, akik féltették, becézték azt, nehogy veszíthessen az ízéből, az illatából.

Hanem aztán mégis hazakísérték az asszonyokat, lányokat, de ez már egészen más okból történt. Ezt sem beszélték meg egymás között, ez is külön-külön ötlött eszébe minden lovagnak: a lakomaterem külsőségei kell, hogy mások legyenek, amikor még ott vannak a nők és amikor már csak a férfiak küzdenek egymással Szaladin szultán, Lear, Ingurd és Machbeth király seregeiben. A fehér abrosz leveendő, az asztalra új üvegek állítandók. Szó sem volt róla, de mindenki tudta, hogy kártya következik, tudták a cselédek is, akik addig, amíg az urak odajártak, minden parancs nélkül is elintézték a dolgokat.

A kísérő csapat lassan-lassan szétosztotta a nőket, átadva őket a holdfényen alvó nyaralók hűs öblének. A lombosabb helyeken, útfordulóknál még történtek apróbb merényletek, a jószagú női hajakra lopott csókok, egy-egy apró sikoltás, azután csend mindenütt, csak a békák muzsikálnak ott lent a tóparti nádasokban. Akkor a férfiak halkan dalolva visszaindultak, átvágva a tarlókon és a szőlők között és amikor újra beözönlöttek a terembe, ott még hallani vélték az asszonyok zagyva csipogását.

Öblös, ódon terem volt az, amelyet csak a vendégségek alkalmával használtak, nyaranta hát nem halt ki belőle az élet, de a teleket zavartalanul átaludhatta. A falon szarvasagancsos trófeák, a leányalakká szimbolizált tavasz, nyár, ősz és tél képei, egy-egy felcserepesedett régi festmény, behavazott magányos házikót vagy az erdei patakra siető őzet ábrázolva, amott a régi falszekrény rovátkos ajtaja, amely mögött a meggy- és barackpálinkák, a puskaporos tülök és a patroncsináló masinák laktak. A mennyezetről öblös kőolajlámpa függött alá, de azt már évtizedek óta nem használták, az ünnepi vacsorák alkalmával nehéz arany tartókban nyolc szál gyertya égett az asztalon.

Valami különös hagyomány szerint mindég a filkón kezdték és akkor még csak négyen játszottak: Ágoston, Miklós, azután Duhoborczi bácsi és Murányi. Hanem amikor a játék rövidesen átlendült a huszonegybe, mások is beszálltak. A bankadás jogát gyufákkal sorsolták ki és ezúttal Duhoborczi bácsira esett a sor. Ez nehéz eset volt, mert a fiskális hosszú, kínos percekig keresgélte a pénzét, egyik zsebétől a másikhoz kapkodva remegő kezével és közben gyászos dolgokat suttogva szegénységéről, mintegy hangulatot akarva szítani a maga javára: látjátok mily elhagyott és szegény vagyok, ne akarjatok nyerni tőlem, sőt legyetek rajta, hogy nyerjek és gyarapodjam!

- Jerünk Duhoborczi bácsi!... Jerünk D. B.!

A tanácsos jogászi aktaszerűséggel és ökonómiával csak nevének kezdőbetűin nevezte az öreg tabajdokot. - D-b, d-b, d-b, db, db... düb... düb!...

Sámuel, kezeivel a mozdony dugattyúit utánozva, sisteregve, szörcsögve mímelte az induló vonatot, hogy sietésre ösztönözze Duhoborczi bácsit. Sámuel, ha kissé ivott, tréfás és malíciás lett, de ebben is megőrizte igazságérzését és csak a gonoszakat és kellemetleneket sújtotta le.

Nem tudom, tudod-e már, hogy a kártya is, mint sok egyéb, ami veled összefügg, egyszerűen inasod, semmi más és úgy viseli magát, amint parancsolni tudsz vagy nem tudsz neki? Ha félsz tőle, szemtelen és fölényes lesz, mint a komornyik újdonsült urához, ha hetykén akarod erőszakolni engedelmességét, megcsökönyösödik, mint a konyhaszolgáló, hanem a nyugodt, biztos fölénytől összegörbed. - Az emeritált fiskális reszketve kezdte minden dolgát, amely a pénz fogalmához kapcsolódott és csak később, a gyakori ingyenbor-szörpöléstől kapott erőre, ehhez képest az első kasszája szétfolyt, de a második már itt-ott sikerrel állt ellen a támadásoknak és ekkor, nem élve további jogával, visszavonult.

Hanem amikor ő is poentőrré lett, a bajok újrakezdődtek. Krajcároskodott, ijedezett és ezzel tönkretett mindent. Kövér, lágy, fakó arca megizzadt, vastag, vértelen ajka lefittyent. Kezében egyre jobban reszketett a kártya, végül ledobta a lapját és siránk hangon felsóhajtott:

- Óh ez az átkozott Melchthal Arnold, ez ront el mindent!

Ismeritek Melchthal Arnoldot, a Rütli-szövetség jámbor svájci parasztját, aki kék mellényében és rózsaszínű ujjasában mereven tekint rátok a kartonlapról, jobb kezét ünnepélyesen esküre emelve? Begyűrt szélű, nápolyisárga fövege mellett sötétzöld toll fityeg, egyik vállán íj van átvetve, a másikon vadásztarisznya, mert ha elfárad, vagy ha már nagyon megnyomkodták a hasát, nyugvóra tér és átadja tisztét, egész felszerelésével együtt a helyettesének és praesumptív utódának, Stüssinek, a vadásznak, az átváltás pillanataira csak azt a különös, sárga és zöld, a közepén piros pólyával átfont gömböt hagyva a kartonlapon, ami állandóan ott lebeg a jobb arca mellett és amelyről a laikusok azt hiszik, hogy a Cucurbito pepo nevű növény gyümölcsét van hivatva stilizálni, ami pedig voltaképpen a lótenyésztés tömör szimbóluma.

Akinek ez utóbbi irányban kétségei vannak, forduljon az Akadémiához és kérdezze meg a német Schelle szó valódi értelmét. Melchthal Arnold tehát szimbolista is és mint ilyen - tökfilkó. Igen, Melchthal Arnold, Piatnik Nándor törvénytelen fia, tökfilkó. Így is mondhatnám: Melchthal Arnold a tökfilkó.

Glicínia-lugason a játék sohasem ment vérre, ezért ha valaki nagyon belemászott, azt még a nyertesei is megsajnálták, csak a kellemetlen Duhoborczi bácsi nem volt képes részvétet ébreszteni maga iránt. Sőt amikor egyszer megtörölte verejtékező arcát és a játékban pár pillanatnyi szünet állt be, Miklós titokban odasúgott a mellette ülő Murányinak:

- Örülne a lelkem, ha ez a vén haramia leadná mindazt, amit tegnap éjjel elrabolt tőlünk, bánnám is én, akárki nyerné is!

Murányi előzékenyen visszabólintott. Szerette Miklóst, mert az volt az egyedüli, aki sohasem bántotta.

- Amint látom, úgy is lesz! - mondta meggyőződéssel. - Az ügyvéd úr szemefehére egészen elsárgult, az ilyesmi az őhozzá hasonló kezdetleges, lágy embereknél a contenance teljes elvesztését jelenti!

És Murányi jóslata bevált. Duhoborczi bácsi, amikor a tevés sora ismét rákerült, abbahagyta a nyöszörgést, gyors mozdulattal a kassza felé lökött negyven koronát, azután a bajuszát izgatottan sodorgatva dudorászni kezdte az ősi nótát, mintha semmi köze sem volna az egész játékhoz:

Egy krajcárom volt, azt elástam,
Megszomjaztam, másnap kiástam,
Így jár, aki mindig bort iszik,
Míg a temetőbe nem viszik!

- Duhoborczi bácsinak sertése van!... Disznó!... Duhoborczi bácsi... disznó! - kiáltották mindenfelől, ismerve az öregnek ezt a műközönyét. Az ügyvéd azonban felemelte bütykös mutatóujját, csendet parancsolt, azután remegve ráillesztette a következő kártyát az elsőre, hogy kigusztálhassa.

- Duhoborczi bácsi - mondta Miklós nevetve -, egy országért nem adnám, ha Melchthal Arnoldot vette volna!

Kriptai csend lett, Duhoborczi bácsi elkezdte lefelé húzni a lapját. Egyszer aztán felkapta a fejét és mélységes fájdalommal pillantott Miklósra, amiből azonban elő-elővillant a szikrázó gyűlölet.

- Melchthal Arnold! - kiabálták ismét bosszantóan, kárörvendő diadalmaskodással. - Arnold megérkezett!... Itt a nagy Noldi!

A fiskális szörnyű átkot akart mondani megcsúfolóira, de lelke a csapás alatt megtörött, összeroggyant, mint a krajcáros bugyli. Lesütötte a szemét és csak úgy vaktában nyúlt a harmadik kártyáért. Csak pár pillanatig tartott az egész, akkor Duhoborczi bácsi ölébe ejtette a kezeit és a halálba menők hangján remegte:

- Ez az átkozott Melchthal Arnold megöl... Ma este már százhuszonhat koronát vesztettem!

Miklós már-már szánni kezdte a nyavalyás öreget, amikor valami átvillant az emlékezetén. Hirtelen düh fogta el, az arca kipirult, felugrott a helyéről.

- Hiszen az előbb azt mondta, hogy mindössze hetven koronája van!...Miből veszített tehát százhuszonhatot, maga öreg malőrtarisznya, vagy ha jobban tetszik: kiselejtezett pechszütyő?

Sámuel odaugrott hozzá és lenyomta a székére.

- Már megint őrjöngsz! - mondta. - Légy nyugodtan, vagy nem játszunk veled!

- Amit veszítettem, azt kifizettem! A többihez senkinek semmi köze! - mondta Duhoborczi bácsi fenségesnek induló, de a megszeppenéstől remegő hangon.

- Úgy van! - mondta a tanácsos, fültövön ragadva a jogi szempontot, bár boldogult jogászkoromból most már nem emlékszem egészen bizonyosan, van-e a jogi szempontnak füle, vagy csak fületlen gomb az egész? - Duhoborczi bácsi, ha akar, veszíthet akár kétezer koronát is! - tette hozzá gonoszul.

- Akar a radai rossebb! - mondta az ügyvéd annyi elszánt meggyőződéssel, hogy ismét nevetni kezdtek. Ez helyrehozott mindent és most már Miklós is jókedvűen folytatta:

- Hát legyen úgy!... Hanem ezt a kitűnő alkalmat véteknek tartanám elmulasztani anélkül, hogy meg ne mondjak Duhoborczi bácsinak egyet-mást, ami már régen nyomja a lelkemet, amiben, biztosra veszem, a többiek is osztoznak velem! Bocsánatot kérek az uraktól, hogy feltartom a játékot, de nyomban készen is leszek!... Tehát, kedves Duhoborczi bácsi, maga teljesen hiába szidja, vagy jobb ha így mondom: teljesen téves alapon szidja Melchthal Arnoldot, mert bár valóban ő az oka mindennek, de nem úgy és azért, amiért maga gondolja. Először is ez a kártya, amelyik ma este állandó balszerencsét zúdított magára, nem is az igazi, hanem csak a helyettes tökfilkó. Ebben a pakliban nincs is jelen Melchthal Arnold, ebben Stüssi, a vadász kellemetlenkedik helyette. Ebben tehát nincs igaza, csak abban, hogy valóban Melchthal mester az oka mindennek.

Felkapta a tökfilkót, megnézte és elnevette magát.

- Tévedtem - mondta -, amint a kártyafestő is tévedett! - Ez a dzsetlemen valóban Melchthal Arnold, pedig Stüssi alakjában van ábrázolva!... Látatlanra mentem, ennyi az egész!... De hiszen én az élettel szemben is hazardőr vagyok!... Most már mindegy: úgy folytatom, ahogy kezdtem!

- Az igazi Melchthal Arnold, az maga, kedves Duhoborczi bácsi! Maga az igazi tökfilkó és maga is az oka mindennek!... Kérem, legyen nyugodtan és mielőtt a fejemhez vágna valamit, hallgasson meg, majd meglátja, hogy hasznára leszek!... De folytatom... Sőt, amint ősi nemtője, a kártyabeli Melchthal Arnold egyszerre két alakban, tehát duplán tökfilkó, önnél, kedves Duhoborczi bácsi, hasonló az eset. Ön is kétszer az, és pedig pro primo tökfilkó, mert nem tudja, hogy az önéihez hasonló életelveket valló embernek, aki a mások-szerzette kellemetességeket óhajtja lefölözni, önmaga iránt való legelemibb kötelessége, hogy magát megszerettesse, hogy a társasága kellemes és kívánatos legyen. Nem tudja, mert különben nem törekedne, éppen ellenkezően, arra, hogy mindenki előtt gyűlöletes legyen!... Vagy tud talán egyetlenegy embert megnevezni, aki szereti önt, vagy legalább szívesen tölti az idejét önnel?... Vagy nem vette észre talán azt az általános, azt a közörömet, amely előbb, utálatos kínlódása nyomán keletkezett?... Pro secundo tökfilkó, mert, hogy gyengéden fejezzem ki magamat, füllenteni és hamiskodni akar és nem ért egyikhez sem. Értsen meg, kérem, csak az a bosszantó és oktalan dolog, hogy hozzáértés nélkül is gyakorolja őket, nem pedig az maga, hogy nem ért hozzájuk, mert ez az utóbbi egészen természetes, hiszen a hazudás is, a csalás is egy-egy külön művészet!... Nem az asztaloslegény hazudozásaira gondolok, aki odalenn a folyóparton, tavaszi estéken, amikor minden bárgyúság úgy hangzik, mint az Ezeregyéjszaka tündérregéi, házasságot hazudozik a varróleányka a fülébe, hogy lefektethesse a szép piros füzények közé, még csak nem is a maga ma esti hazudozásának arra a mivoltára, amelyre maga tudatosan szánta: hogy a pénzét védelmezgesse, hanem igenis például annak a valódi mivoltára, amivé a maga instinktusa szánta, anélkül, hogy magát felokosította volna a szándéka felül: hogy vele ebben a csodálatos kompániában, amelynek mind a kilenc szíve egyazon pillanatban dobbanik egyazon örömöktől, fájdalmaktól, Artus király asztaltársaságának ebben a visszaderengő kísértettáborában szerető hangulatot csináljon a maga számára!... Igen, mi méltányolunk, mi szeretünk minden gyengeséget, minket csupa gyengeség tart össze - és ez nem paradoxon - oly erősen, hogy az éjszaka talán fakó és hideg volna, ha csak egy is hiányoznék közülünk, az egyiket azért szeretjük, mert iszik, a másikat, mert a nagyapját is megölné egy asszonyi hajszálért, a harmadikat, mert nem tud inni szegény... szegény!... a negyediket, mert negyvenéves korában is gyerek maradt, az ötödiket: mert huszonnyolc esztendőjével már reménytelen öregember, sőt van közöttünk, akit ezer egyéb fogyatékossága mellett még az is terhel, hogy a két ivadékát ideküldi ordítani a szérűnkre, ugye kedves tanácsos úr? - ön azonban gyengeségeink frigyszekrényéből a legpompásabbat akarta kimarkolni a maga számára, a szegénységet, hogy az legyen a klenódiuma, ami ezt a kört megnyitja a maga számára!... Azután pedig nem gondolok a rőfös zsidó csalásaira, aki három centiméterrel kevesebbet mér a parasztnak, nem gondolok arra a csalásra, amelyet vulgo így neveznek, hanem arra, amelyik annyira egy a hazugsággal, mint az Atya a Fiúval, mert valóban is atya és fiú ők és a csalás csak annyival fiatalabb az apjánál, amennyit okoskodniuk kellett az embereknek, hogy a hazugságaikat valóra is válthassák!... Tudom, hogy mindezekből nem értett meg egyetlen szót sem, Duhoborczi bácsi, de okvetlenül kellett már hangokba formálva is hallanom mindazt, amidőn, bőszítő tökéletlenségeivel, felpiszkált a lelkemben!

Miklós, amikor beszélni kezdett, még komolyan hitt önmagában, de amikor a Duhoborczi bácsi gyermekien elszomorodó arcára nézett, az akarása megernyedt és a hangja is átbillent a keserű tréfába. Mert Duhoborczi bácsi szomorú volt és ijedt, nagyon szomorú és nagyon ijedt, pedig valóban felét sem értette meg a mondottaknak, azokból csak a tökfilkó maradt meg a lelkében, egyre tépve és marcangolva azt. A beszéd alatt meghatottan, lesújtva pillogott erre, arra, könnyeit csak akkor bírva fékezni, ha egy-egy rosszallólag bicegő fejet megpillantott és most, hogy csend lett újra, a fájdalomtól fátyolos hangon rebegte, ezúttal sem feledkezve meg azonban a nemes rezignációról.

- Ön... fiatal barátom... tökfilkónak nevezett engem... ez szörnyűség... és miért?... hiszen veszítettem!... Igen: ön tökfilkónak mondott engem és én... biztosíthatom... tekintélyem egész súlyával megtorlás... hja de persze... hiszen a vendégjük vagyok... az önök ételét ettem, az önök borát ittam... no persze... ezeket hányja a szememre!... És különben is: hogy jut ön ahhoz, hogy engem, érdemekben megőszült embert, bizonyos Duhoborczi bácsi és ehhez hasonló gúnyneveket nevezzen?

Miklós már tisztán láthatta, hogy a közhangulat megelégelte a zagyva, nagyképű prédikációt és a leckéztetést, jóllehet a lelke mélyén mindenki igazat adott neki, de ő volt a legfiatalabb a társaságban, és főként a háziak közé tartozott. Érezte is, hogy rendkívül kedvező lenne számára a pillanat, amelyben, megszabadulva a lelkét régen sanyargató tehertől, győzelmesen visszavonulhatna, de az ügyvéd rezignáció-manővere ismét felbőszítette. Kezét elnézést kérőn tárta szét, intett, hogy csak pár percet kér még és így folytatta:

- Duhoborczi bácsi azzal gyanúsít meg engem, hogy a nálunk megevett ételeket és megivott italokat akarom a szemére hányni!... Megnyugtathatom, hogy ez nemcsak fizikai, de gasztronómiai abszurdum is!... Sőt én kérem nagyon és szépen Duhoborczi bácsit, hogy kíméljen meg engem az efféle szemrehányástól, amihez most éppen csak ön bírja a szükséges lehetőségeket!... Ami pedig a Duhoborczi bácsi elnevezést illeti, az nem valami gyerekes csúfolódás, mélységes szimbólum az, amely...

Hirtelen elhallgatott. Erezte, hogy a lelke megernyed; pár pillanatig hallgatott, majd szelíden, halkan azt mondta:

- Maga akarta, hogy így legyen, Duhoborczi bácsi!... Maga akart mindent, maga akarta, hogy veszítsen, maga akarta, hogy gyűlöljék és maga akarta, hogy mindezt elmondjam magának!... És mivel tudom, hogy az emlékezőtehetsége az idők folyamán megernyedt, engedje meg, hogy a helyettesénél helyezkedjem be in memoriam!...

Az asztalon fekvő kártyapaklihoz nyúlt, idegesen kikereste a tökfilkót és a zsebében levő piros plajbásszal felírta rá:

- Tu l'as voulu, Georges Dandin!... Magad akartad!

Visszadobta a kártyalapot az asztalra és nekitámaszkodott a régi, messeni cserépkályhának. Ekkor Tarányi Feri, a tanácsos unokaöccse, aki a tettek embere volt, teletöltötte a poharát, hirtelen kiitta, kivágott az asztalra egy bankót és felkiáltott:

- Uraim, itt az új bank!

A játékosok örömteljes, fontos sietséggel könyököltek vissza az asztalra, Duhoborczi bácsi diadalmas megkönnyebbüléssel nézett Miklósra.

Miklós elvesztette az ütközetet. Nem először történt vele, hogy amikor a legerősebbnek érezte magát a maga igazában, amikor a lelke szinte ujjongott a diadalmas érzéstől, hogy a mindenki, a többiek meggyőződését és hangulatát is tolmácsolja, ez a hangulat megbotlott valami vérfagyasztó igazságtalanságban, visszafordult rá és mozdulatlanná tette hatalmas súlyával. Keserűen töprengett nem egyszer az érthetetlen átok felett, csak az nem jutott eszébe soha, hogy a saját hangját, a saját mozdulatait, a szeme villanásait, hogy saját magát visszaidézze az emlékezetébe. Volt, hogy ilyenkor napokig kerülte az embereket és meg volt győződve, hogy azok kerülik őt, mert megérzik a belőle kiáradó hidegséget, reménytelenséget, magára hagyják őt, hogy megfosszák lelkét attól az erőtől, amelyet az egyes lélek számára a lelkek összességének ereje jelent.

Megivott egy pohár bort, feltűnés nélkül kiment, lesétált a kertbe és leült az egyik, glicíniával befuttatott lugasban. A hajnal opálszínű nyála már kicsordult a felhő hasadékain, a hold sápadtan, holtan úszott a Balaton felett, csend volt mindenütt, csak a kastélyból szűrődött le megtörten, kuszán a mulatozók zaja és halkan összesuhantak a falevelek... Ezek a magányos nyári hajnalok titokzatos szomorúságot hordanak a mélységeikben: úgy érzed, hogy vége mindennek, hogy mindenki elhagyott, távoli, kísérteties kocsirobogásokat vélsz hallani: a kedves lánykák utaznak el örökre, vidám helyekre, a leeresztett függönyök mögött rejtett megbeszélések folynak a jövő boldogságairól, csak te ülsz ott egyedül, elhagyottan.

Miklósnak akkor már engesztelődés szállt a lelkére, de a nagy, az ősi szomorúságot, ami ott ült mellette, azt egyre szorosabban ölelte magához és az ölelés tüze fényességet derített a lelkére, hogy ő voltaképen sohasem éli az igazi életét, amelyre született, mert amikor emberek között van, azt szeretné, ha nagy egyedülvalóság borulna föléje és amikor azok azt hiszik, hogy vidám, és hallják a nevetését, ő szeretne lefeküdni a sírba, hogy ne lásson és ne halljon semmit, hogy fáradt testét mozdítania se kelljen; az az élet, amelyet ő él, nem a valódi, hiszen gyakran kell éreznie, hogy a mindennap eseményei, még művészi kéztől csiszoltan is, közönyösen, csak fanyar bút hagyva számára, vonulnak el mellette, mint az ismeretlen ember halottas menete.
Fejét a kezére hajtotta, mozdulatlanul nézte, amint az utolsó csillagok is belemerülnek az égbolt szürke mélységébe és hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutottak a vergiliusi sorok: ... et iam nox humida coelo praecipitat, suadentque cadentia sidera somno...

A kerti utacska porondja megcsikordult. Miklós felkapta a fejét: Tarányi Feri állt előtte, kezében három üveg borral.

- Egészen bizonyosan tudtam - mondta a nyugodalmas jogász -, hogy valamelyik ilyen búsuló-tanyán okvetlenül megtalállak!... Addig esz a fene, amíg a búbánat kikezd, akkor aztán elköltözöl közülünk, mint korai századok remetéi!... A drága nagybátyám, ütné meg a ménkű, szétugratta a kasszámat, pedig már ugyancsak csinosan volt benne, hát gondoltam, én is eljövök hozzád búsulni, de mindjárt elhoztam magammal az orvosságot is.

Letette az üvegeket az asztalkára és Miklóssal szemben belemerült egy mély, fonott kerti székbe.

- Óh, ez lényegesen változtat a helyzeten! - mondta Miklós boldogan, mert nagyon melegen érintette a barátság. Hirtelen elfeledett mindent és akkor már nem érdekelte más, csak a helyzet bizarr volta: a hajnal, a rejtekhely és a bor.

- De hát voltaképpen miért is torzsalkodsz te folyton azzal a vén szamárral? - kérdezte Tarányi Feri rágyújtva és a tárcát odanyújtva Miklós elé. - Hidd el, nem egyszer gondoltam már arra, hogy te tulajdonképpen nem is haragszol arra a csodálatos salabakterra, csak önmagadnak van szükséged néha rá, hogy keserűségeket érezz!... Hát most már bizonyosan elszopogattad a keserűségedet, nesze öblítsd ki a szádat utána!

Töltött.

- Úgy érzem magamat, mint akit rajtacsíptek! - mondta Miklós mosolyogva. - Bár őszintén megvallom, hogy erre az önkeserítésre még nem gondoltam soha!

- Tulajdonképpen én fojtottam beléd a szót, reám haragudj, ha haragszol, de lásd, megsajnáltam már a vén potyándit, hiszen úgy pislogott, mintha mindjárt ríva fakadna!... De mi bajod is van vele mindég?

- Bajom?... talán semmi! - mondta Miklós vállat vonva -, de látod, őbenne látom összezsúfolva mindazt a butaságot, kicsinyességet, köpnivaló óvatosságot, alacsony öncélúságot, ami tönkreteszi az élet nagyszerű simaságát és makacsul a lábad alá keveredik, ha elindulsz, hogy a szépségeket megkeressd, hogy kiélhesd őket!

- Éspedig!?

- Hát hogyan is kezdjem?... Tudod, hogy ez a vén szamár, a Tatarek neve ellenére is, orosz származású és én az oroszt mélységesen utálom! Ki nem állhatom ezeket a nyúlós, lágy embereket, akik keresztet vetnek egymásra, akik ha az utcán megcsúsznak valami dinnyehéjban, fogadalmakat tesznek Szent Vazulnak, akik... ej... hiszen emlékezel, hogy Makarov admirális szentképeket osztatott ki a matrózai között, mielőtt a csuzimai tengerszorosban tönkreverték a japánok!...Undorodom ezektől a Köpikoff Vladimirovics Illésektől, akik reggel felkelnek, elmormolják huszonkét verszt hosszúságú reggeli fohászukat, megisznak két vödör teát és harminc stampedli pálinkát, azután átsétálnak a viborgi oldalra, hogy útközben, senkitől sem háborgatva, kigondolhassanak magukban egy szektát, amelynek főistene nem mint a mienk: három, hanem tizenkét egyenlő része oszlik és magukban mindjárt meg is fogalmazzák az ezen önálló isten-részek mindegyikéhez szóló imákat is. Akkor elmennek az ismerősükhöz, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikolájhoz, leülnek vele szemben, ismét keresztet vetnek egymásra és azután megindul közöttük a gyors ütemű, izgató párbeszéd.

- Jó reggelt, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!

- Jó reggelt, Köpikoff Vladimirovics Illés!

- Hogy van ön, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj?

- Köszönöm... sem jól... sem rosszul... de mégis úgy... de hiszen mit is tehetünk mi, gyarló emberek, a nagy isten akarata ellen, Köpikoff Vladimirovics Illés?

- Bizony mit, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!... De mégis... de mégis... minta egy titkos terv távoli körvonalai kezdenének bennem kibontakozni, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!

- Mi az, Köpikoff Vladimirovics Illés?... Mondja meg nekem, legyen hozzám bizalommal!

- Le fogom köpni önt, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!

- Köpje le ön inkább a nagyatyját, Köpikoff Vladimirovics Illés!... és így még két órán keresztül!... Brrr! És a szekták!... A duhoborcziaké is egyike ezeknek az őrjöngő felekezeteknek, a legundokabb és legbutább, amelyikben benne foglaltatik a többinek minden defektusa, ezért is neveztem el róla ezt a gyüge öreget! Nem figyelted meg, hogy ahány vallási őrjöngő, ahány társadalomtudományi pótkrisztus, ahány beteg lelkű csodabölcselő szaladgál a világban, az valamennyi ezek közül a lágy, nehéz álomlátók közül szabadult ránk, hogy ahány új megváltás, új, mennyei csodarecept, ahány új társadalmat növesztő elixír bukkanik fel itt vagy amott, azt valamennyit ezek az öreg, lázas csecsemők találták ki?... Ők azok, akik istenkednek és biztatják egymást, hogy nyugodjanak bele a csapásokba, hiszen a nagy Mindenható akarta úgy, de akik, ha őket magukat éri kár, megszaggatják a tegnapi főzeléktől és a mai náthától iszamos ruháikat, ők azok...

- A jó isten áldjon meg - szakította félbe Tarányi Feri -, látod: már én is istenkedem, de ennek is te vagy az oka - hagyd abba már!... Ez a szerencsétlen fiskális semmiféle elixírt fel nem talált, no de hiszen jól is nézne ki az az elixír!

Miklós idegesen legyintett.

- Nem akarsz megérteni engem! - folytatta mosolyogva -, hiszen mindez még csak általános valami, mindez még csak a fundamentum, amelyre az én valódi mondanivalóm felépül!

- No hiszen jól nézünk ki! - mondta az ősjogász. - Csak folytasd, mert úgyis tudom, hogy nincsen nyugtod, amíg túl nem adtál rajta, hanem aztán majd kelts fel, ha vége lesz!

- Nem, nem fogsz tudni aludni!... mert én alattomosan, anélkül, hogy magad is észrevennéd, bele fogom lopni lelkedbe azt a gyászos ösztönt, hogy gyűlölködve keresd és ráakadj mindenütt azokra az apró kis aljasságokra, színtelen kis hazugságokra, amelyeket el hagysz suhanni a szemed előtt, mert szürkeségükkel beleolvadnak a köznap unalomszürke testébe, de amelyek maguk a szomorú szürkeség! Ezek az apró kis gyűlöletességek beülik az élet kevés, drága szépségét, mint a levéltetvek, hogy meg ne találhasd őket, ezek azok, amelyek milliárdnyi mivoltukkal mindég az utadban hemzsegnek, ha az élet nagyszerű szabadságának, ragyogó őszinteségének felkeresésére indulsz, mert vágyó lelked hajszol feléje!... De hogyan is tegyem magamat érthetővé?... Képzeld csak el, mily megnyugtató érzés, mily kellemes csalódás az, ha az ilyen Duhoborczi-féle sivár lelkektől valamely fontos szívességet sikerült kinyerned, mégpedig olyant, amely neki áldozatába került. Tegyük fel, hogy megszorultál, elmentél a Duhoborczi bácsihoz és kölcsönt kértél tőle. Duhoborczi bácsi kezedbe nyomja a pénzt, te zsebre teszed és azt gondolod magadban: lám, milyen egyszerű és kedves ez és főként megint kiesett egy tövis a lelkemből, amely már régóta kínozta azt: az a gyötrő tudat, hogy egy kellemetlen, száraz lelkű ember él állandóan a környezetemben. - A Duhoborczi bácsi is jó és kellemes ember - gondolod magadban -, és jó helyen van itt közöttünk!... Kezet nyújtasz neki és már mennél, ő azonban akkor karodba ölti a karját és úgy beszél meleg bizalmaskodással, a kegyességtől szinte remegő hangon: Adnék én többet is, fiatal barátom, hogyne adnék, hiszen a Duhoborczi bácsi jó ember, ámde lássa... a feleségem még azt hihetné... már pedig... és ennyi regarddal ugyebár tartozom önmagam iránt? - Nem tudom, ugyanezeket mondja-e, de feltétlenül olyasmit mond, amire neked ezt kell felelned hálás hajlongások és édes mosolygások közepette: Értem, kedves Duhoborczi bácsi, teljesen méltányolom a helyzetét! No hallja, az volna még a szép, ha arra akarnám önt kényszeríteni... stb. Akkor a Duhoborczi bácsi lelke betelik a saját magasztosságától, most már a karodat szorongatja és azt rebegi: Hanem más alkalommal... szerencsésebb esetben... bármikor a legnagyobb készséggel... szinte el is várom!... Nem, ő akkor már tudja, hogy többé nem lesz gyenge, hogy figyelni fog minden közeledésedre, nehogy meglephesd őt, de csak nem hagyhatja kiaknázatlanul a alkalmat, amikor nagy és dicső lehet, amikor a tett szívesség révén a jövőre nézve teljes szavahihetőséget arrogálhat a maga számára!? Ne gondold, hogy ő hiszi, hogy te hiszel benne, óh nem, hiszen a poloska is tudja, hogy utálják, azért csúszik az áldozataihoz éjszaka, titokban. - De micsoda gyönyörűség a számára a te vergődő kényszerűséged, hogy hinned kell benne!... És te akkor már szeretnéd a pénzt a Duhoborczi bácsi fejéhez vágni!

- Te! Ezt a kísérletet meg kellene tenni! - mondta Tarányi Feri nevetve. - Tudod, hogy nálam elég gyakori az a bizonyos tegyük fel!... És ami a fő, én egészen bizonyosan nem fogom a fejéhez vágni a pénzt, inkább talán valami egyebet!

- Bolond vagy - mondta Miklós nevetve. - De mit is mondjak még neked?... Ők azok a kellemetes, diszkrét urak, akik, amikor a maguk dolgáról van szó, finoman elzárkóznak, olyankor nem engednek közel magukhoz senkit, ők csak akkor mozdulnak meg, amikor a másokéról van szó, akkor azután serények és ügyesek, mint a sakkfigurák huszárja: játszi könnyűséggel fúródnak a legelzártabb zugba is, hogy ugyanúgy visszapattanjanak onnét, ha baj fenyeget... Ők azok, akik a bántottakat így kezdik védelmezni: no, a Csucsorányi nem is olyan rossz ember, bár igaz, hogy... és igaz az is... és így tovább!... Ők azok, akik még a rágalmazást is üzleti alapon kezelik; tudják, hogy a befektetés egy része veszendőbe megy, de a többi majd kárpótolja őket érte!... Az ő jelszavuk: calomnier, calomnier, il en restera toujours quelque chose!... Ezt a fajta embert születésétől haláláig valami sűrű, nyúlós homályosság veszi körül, ami megakadályozza őt abban, hogy túllásson önmagán!... ezek az emberek egészen a halálukig sem lesznek egészen önmaguk, ezer kis részecskéből maradnak összetákolva mindég és ezek a részecskék azokból a más emberekből valók, akiktől az életen való átfurakodásnak ezt vagy amazt a módját, ilyen vagy amolyan szabályát ellesték és akiken kívül nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak meglátni mást, mert derengő sejtelmük sincsen róla, hogy nézni és látni nem egy, hanem kettő. Ők azok, akik az életre való szakadatlan várás közben elmulasztják az életet, ők azok, akik anélkül békülnek ki valakivel, hogy megbocsátottak volna neki, mert önmagukon kívül semmi sem olyan súlyos a számukra, hogy a lelkükön esett karcolást simára hengerelhetné!... Ők azok, akik büszkén verik a mellüket és a köznap unalmas zsongása miatt nem hallják meg az üres kongást; ők azok, akik elv gyanánt vallják, hogy minden dolgot illetőleg csak két vélemény van a világon: az övék, meg a másik: a téves; ők azok, akik némelyekkel szemben csak azért maradnak igaztalanok, mert egyszer már azok voltak és azok is ők, akik parancsolás nélkül nem tudnak uralkodni!... Végül ők azok, akik az élet híg lötty-levének már csak azért sem képesek néhány csepp ízléssel zamatot adni, mert állandóan, minden vonatkozásban, kitartó konoksággal a nagy többséghez tartoznak, márpedig az ízlés a kisebbség privilégiuma!

- Alszom már!...

- És ha meghalsz itt előttem, akkor is elmondom végig, ami a lelkemen rágódik, mert még a Duhoborczi bácsik fejéről, a Nagy Duhoborcziról is kell szólanom!... De várj, előbb még meg kell mondanom, hogy ezek azok az emberek, akik jogosulatlan létüknek, úszó, labilis mivoltuknak metacentrumát, ha az kibillenik a helyéből, nem alulról taszítják helyre, amint azt az előremenés, az emelkedés, az erő fogalma magával hozná, hanem úgy rángatják vissza egyensúlyi helyzetébe!... Ha szólniok kellene, hallgatnak, ha szerezni nem tudnak, fogukhoz verik a krajcárt, ha menniök kellene, maradnak!... Ők azok, akik a tőlük függőknek kinyilatkoztatják, hogy mi az ő akaratuk és akkor hálára kötelezetteknek tudják azokat, mert hiszen nem kell gondolkozniok, csak vakon követniök az ő parancsaikat, kegyes uraknak képzelve magukat zsarnokságukban!... És áh, itt vagyunk már a fejedelemnél, a Nagy Duhoborczi Bácsinál!... Ő is, mint ezek...

Tarányi legyintett és gyorsan teletöltötte a poharaikat.

- A világért se folytasd! - mondta nevetve -, tudom, mi következik!... Most teológiai fejtegetések következnek!... többször elmondtad már ebbeli elméleteidet, többször megnyugtattál már, hogy nem vagy ellentmondásban, mikor a szerinted nem létezőt szidod, de tudod: nem szeretem az emlékezetemet túlvilági ügyekkel megterhelni!... Hát: van?... nincs?

- Úgy nincs!

- Hát akkor kivel pörölsz?

- Pörölni - senkivel!... Hanem képzelj el egy díszes, ősi amforát, amelyre egy aggastyánnak az arca van dísz gyanánt ráfaragva, amelyet ravaszul én magam helyeztem a túlvilágra, hogy amikor a keserű nyál már nagyon összegyűlt a számban...

- Szszsz!... Egészen új teória, de... haha! ...Tudod mit?... Igyunk!

- Óh, most már - igen!

Miklós kétszer egymás után fenékig kiitta a poharát, azután hátrahajolt a székén és felbámult a hajnali égre. Pár percig csend volt, odafenn a kastélyban is elült a zaj, talán valami nagy kártyajelenet előtt álltak, vagy már leszállt a teremre az úri dőzsölés utolsó jelenete, amelyben a szereplők már csak boldoggá-fáradt testükkel vesznek részt a néma együttesben, lelkük már odafenn szálldos a hajnali égbolt alatt.

- Ez a teljes békesség! - mondta Miklós ernyedt megelégedéssel. - Vedd elő kétillesztékű páni sípodat, dúdoljuk el halkan a mi kedves, régi balladánkat!

Tarányi Ferkó apró, ébenfa furulyát vett elő a zsebéből, összeillesztette és halkan, lágyan, mint az ébredő madár szava, fújni kezdte a naiv, szentimentális dallamot, amelyet Miklós komponált össze a zongorán a török-időbeli ballada szövegére.

Lefelé fojik a Tisza, Duna vize,
Azon mén, azon mén egy szép arangája,
Abba van, abba van egy csúf török vajda,
Arra mén, arra mén komáromi szép lán,
Két korsót karjára, ugy mén a Dunára
"Aggyál vizet, aggyál komáromi szép lán!"
"Hogy agyak, hogy agyak te csuf török vajda?
Te Duna közepin, én a Dunaszélin."
Nyucscsa a korsaját, fogja fehér karját,
Rántya a gájára, gája tetejire.
"Ölelj mög hát engöm, komáromi szép lán!"
"Öleljen mög tégöd pokolbéli Sátán!"
"Csókolj mög hát engöm, komáromi szép lán!"
- "Csókojjon mög tégöd vadbéli oroszlán!"
"Fekügy le hát mellém, komáromi szép lán!"
- "Feküggyön le melléd magyarok fegyvere!"
- "Dunának feneke: koporsóm feneke,
Dunának két széle: koporsóm két széle.
- "Dunának habjai: az én szömfödelem,
Dunának halaji: koporsóm szögeji.
- "Dunaji halacskák: az én siratójim,
Az égi madárkák: az én éneklőjim.
- "Halászok, halászok, dunaji halászok!
Csütörtökön dére engöm kifogjatok,
Engöm kifogjatok, el is temessetök!
- "Ruhájim, ruhájim, legszöbbik ruhájim!
Szögrü lehujjatok, összeborujatok!
Ugy tugygya mög anyám, hogy engöm sirattok

Amikor vége volt, Tarányi Feri komolyan akarta venni a szokásos da capo al finet, hanem Miklós idegesen felugrott és kisietett a lugasból.

- Nincs már türelmem itt benn! - mondta - nézd ezt a végtelen, ezt az isteni szabadságot!

De ez is csak egy pillanatig tartott, már ismét mást gondolt.

- Most már rendben van minden, gyere menjünk fel ismét hozzájuk és hintsük el közöttük a viszály magvait!... Nincs nagyobb gyönyörűségem, mint amikor az emberek tépik és marcangolják egymást!

Azzal meg sem várva a társa válaszát, megindult fel a kastély felé. Tarányi a nyomában. Már szinte kiléptek az udvar fényességébe, amikor zagyva hangokat hallottak és látták, hogy a hajnali társaság éppen akkor szállingózik alá a lépcsőkön nevetgélve, beszélgetve.

Miklós hirtelen megkapta a barátja kezét. Odafenn a füstös, borszagú teremben kedélyes és meleg valami lett volna a visszatértük, ott egyike lett volna az italos éjszaka ezer bolondságainak, de odalenn a hűs, józan, világos hajnalon esetleg kínos kimagyarázásokra kerülhetett volna a sor.

A tanácsos jött elül, balján Murányival, aki előzékenyen, időnkint helyeslőleg bólogatva hallgatta a harsogva elmondott ostobaságokat, pedig az arcáról, ha néha felemelte azt a hajnali világosság felé, tisztán le lehetett olvasni, hogy valósággal szenved az ócska, köznapi fecsegés alatt.

- Ami pedig a filozófiát illeti - mondta a tanácsos, botjával hadonászva és fölényesen nevetgélve, mint aki egyéb mérhetetlen tökéletességei mellett igazán megengedhet magának holmi apróbb fogyatékosságokat -, hát én abból mindössze Platón tantételeinek egyikére emlékszem, hanem arra aztán alaposan, szóról szóra, mert azt feleltem a vizsgán!... Akarja?... Nos tehát: az eszmék, az ideák a dolgoknak ősképei s egyedül bírnak való léttel, míg a természeti tárgyak csak halvány, fogyatékos másolatai az eszméknek!... Nos, mit szól hozzá?... Meg van elégedve a memóriámmal?... Ennek már... várjon csak!... huszonnyolc éve és még hozzá: amint ma nem értek belőle egyetlen szót sem, úgy akkor sem értettem!... Nos, nos?... De mi a csodát is csinálnék a filozófiával!?... Nem igaz?

Murányi ajkai körül finom mosoly játszadozott.

- Tökéletesen igaz! - mondta előzékenyen.

- Mire lenne jó tanácsos úrnak a filozófia, van önnek elég dolga és gondja azon kívül is!... Egyébként megnyugtathatom tanácsos urat, hogy én, aki már harmadik esztendeje nyaggatom a filozófiát, magam is csak legfeljebb ha jobb dilettáns vagyok!... A bölcsészet nagyigényű stúdium: egy egész emberi életet követel a maga számára!

A tanácsos hetykén felkapta a fejét és megállt.

- Megnyugtathat!?... Hm!... Ez nem is rossz!... Érdekes!... Mily végtelenül boldog vagyok, hogy... izé úr... hogy is híjják?... nyugalmazott adótiszt, vagy micsoda, megnyugtatta engem, hogy ő is... vagy ő sem... Halljátok, urak?... Izé úr megnyugtatott engem!... És aztán hogy minek nekem a filozófia!?... Igaz, hiszen én csak egy mihaszna miniszteri tanácsos vagyok, akinek éppen elég, ha a szolgálati szabályzatot tudja, míg ellenben Izé úr már régen felette áll az efféle ostobaságoknak, neki már magasabb régiók kellenek!... Hohó, barátocskám, csak par distance... par distance!

A disztánsz szót, francia tudásának drágakövét, fenséges lassúsággal az orrán keresztül ejtette ki, úgy hogy az így hangzott:

- Disztóónsz!

- De méltóságos uram - rebegte Murányi ijedten -, hiszen méltóságod maga mondotta előbb, hogy önnek...

- Hja, az én voltam, barátom!... Csak disztingváljunk: az én voltam!

Murányi nem felelt többé, szegény kis emberke nem messze állt a sírástól. Iparkodott észrevétlenül elvegyülni a többiek között, erőltetett nevetéssel motyogott néhány zagyva szót, mintha fel sem venné az egészet, de meglátszott rajta, hogy a hangulata, amit a kedves éjszakán felépítgetett a maga számára, egy szempillantás alatt összeroggyant.

- Utálatos ember ez az én drága nagybátyám! - súgta oda Tarányi Feri Miklósnak a félhomályban. - Akkor miért nem tartotta magát pár disztóónsz Murányitól, amikor a pénzét elnyerte?... Hanem őszintén szólva ezt a Murányit is szeretném pofon verni, amiért mindent zsebrerak!... Vagy talán valami átok ül ezen a szerencsétlen emberen, hogy ezt mindenki lesújtja, legázolja és pedig éppen akkor, amikor a legelőzékenyebb, amikor a legtávolabb áll tőle, hogy bárkit is megbántson?

- Nincs itt szó semmiféle átokról! - mondta Miklós a kezével legyintve. - Oly egyszerű ez, mint ahogy a kokett, szabadszájú asszonynak mindenki kétértelműséget, vagy éppen csak egyértelmű szemtelenséget suttog a fülébe!... Egyik is, másik is valósággal provokálja a dolgot, mert hiszen egész mivolta szinte kiabálva hirdeti: velem lehet!... velem szabad!... Sőt megvallom egészen őszintén, hogy már magamnak is voltak afféle perverz vágyaim, hogy ezt a gyámolytalan, az utálatig illedelmes és szelíd emberkét bosszantsam, ingereljem!... Pedig rettenetesen fáj a lelkemnek, ha bántják és tudom is egészen bizonyosan, hogy valakivel, aki megbántja, határtalanul otromba leszek még akkor is, ha az illető véletlenül éppen a nagybátyád lenne!

- Óh, kérlek! - mondta az ősjogász előzékenyen. - Szívesen tercelek neked, ha kívánod!

A társaság akkor már leért az út torkolatához és ott oszladozni kezdett. A két fiatalember is búcsút vett egymástól; Tarányi Feri a nagybátyja után sietett, hogy még becsalja egy-két pohárka törkölyre a hajnalban nyitó csopaki grájzleroshoz, a Reismannhoz, akit azonban a parasztok a rövidség okáért csak Réznek neveztek.

Miklós is valami hasonlóban törte a fejét, mert megvárta, amíg a testvérei aludni mennek, akkor aztán felsietett az elhagyott ebédlőbe, felnyitotta a faliszekrényt és mohón ivott meg egymás után három pohárka meggypálinkát.

A teremben nehéz, hideg szivarfüst gomolygott, de a nyitott ablakon keresztül illatos hullámokban ömlött be a hajnali levegő. A Balaton tükre felett visszajáró lelkek halványsárga ködtábora járta hangtalan táncát, a kerti fák szomorúan suhantak össze nedves koronáikkal.

- Óh, isteni egyedülvalóság! - mondta Miklós, karjait kitárva a végtelenség felé -, mily gyönyörű vagy te... mert tudom, ahogy a leányok most otthon alusznak, álmodoznak a boldogságról és talán reám is gondolnak!... Gyönyörű vagy, mert én magam kerestelek, nem te jöttél el értem... mert elszakadok tőled, amikor a szívemnek oly édes hang másfelé hív... mert nem a feleségem, hanem a szeretőm vagy!... Gyönyörű vagy, mert amíg veled élek, senki sem állja útját, hogy lehunyt szemmel, mozdulatlanul bejárjam azokat az utakat, amelyek felé a lelkem ösztönöz... Mert ha ébren keresem őket, eltévedek a végtelen szürkeségben és beverem fejemet a polgárok házainak falába!

Odalépett az ablakhoz, körültekinteni a néma hajnalban, azután megindult lefeküdni. Ahogy kettőt lépett, a földön heverve Melchthal Arnoldot pillantotta meg. Kétségtelenül Duhoborczi bácsi dobta le titokban, hogy ne üldözhesse.

- Tu l'as voulu, Georges Dandin!

Elnevette magát, megvakarta a fejét és felsietett a szobájába.