Gutius: Egy kibic, aki nyer

Kalábriászt játszottunk a "Fekete retekhez" cimzett kávéházban: Betlen Ignác, Blitz Samu és szerény magam. Valami fenomenális szerencsével operáltam. Majdnem minden kiosztásnál nyertem s a szegény Betlen és Blitz minden játék után hajba kaptak a fölött, hogy kinek a hibája miatt vesztettek. És ezt látni olyan jól esett nekem!... Szóval nyertem.

Betlen (nem az erdélyi Bethlenek közül való) már az utolsó ötösét is fölváltotta: Blitz pedig odáig jutott, hogy maszlagnak maga elé tette ugyan nagy harmonika formájú bugyellárisát, de "hozott", egyre hozott. És ez így ment esti nyolc óráig, amikor is egy kopasz, tömzsi emberke került a hátam mögé, és borzasztó érdeklődéssel figyelte a játék menetét.

A kibiceket általánosságban sem szeretem, de az úgynevezett "álló" bibiceket gyűlölöm. Hátra is fordultam időnkint, és gyilkos pillantásokkal mértem végig a kis gömböcöt. Azt hittem, hogy majd csak eloldalog. De bizony csalódtam.A derék férfiú jól nevelt emberhez illően odaszólt hozzám:

- Nem tetszik szeretni az álló kibicet?
- Nem.
- Akkor hát leülök.

Mond és leül nyugodtan. Igen ám, csakhogy rettenetesen szuszogott s közbe-közbe olyanokat fújt, mint egy säckingeni trombitás. Majd elővett egy hosszú szivart, nagy flegmával rágyújtott és elkezdett az orrom alá pöfékelni.

Nem szóltam egy kukkot sem. Tűrtem. Egyszerre azonban fordult a szerencse és lassan-lassan visszaadogattam az elnyert forintokat. Betlen Ignác már pénzénél volt. Blitz Samu pedig zsebre vágta bugyellárisát és a "hozom" teréről a sülyesztés terére lépett. Minden forintot és koronát elsülyesztett, miközben impertinensül vigyorgott. Jól esett a huncutnak, boszanthatott.

Kezdtem magam rosszul érezni. Fészkelődtem a székemen, vészjóslóan köhécseltem, a tenyeremet vakargattam, fogaimat csikorgattam: de a kibic ott maradt rendületlenűl.

- Uram,- mondok,- amióta ide ült, egy vagyont vesztek.
- Ne mondja!
- De bizony mondom! Botrány! Gyalázat!
- Hja, minek veszi föl az úr blank bélára? Borzasztóan játszik az úr! Dárius kincse is kevés volna az úr játékához. Gondnokság alá kell helyezni az urat! Ön mellett megölheti a méreg a magam fajtájú jó indulatú kibiceket.
- Talán bizony nincs velem megelégedve?... Elmehet fölmondás nélkül.
- Köszönöm, nem élek e jogommal. Riszkirozok még egy néhány tourt.

Hm, ez aztán kibic! Gyönyörű példánya a kibiceknek! Most már igazán viszketett a tenyerem, de hát eszembe jutott a királyi büntetőjárásbiróság és türtőztettem magam. Betlen és Blitz egymást bökdösték és úgy röhögtek az én rovásomra.

Ezután a következő jelenet történt. Fölvettem kvárt ász bélára és didalmasan bemondtam a bélakasszát. Blitznek volt négy hetese, négy kilencese, és kontrázott.

- Rekontra! Kiáltom én. - És elvesztettem a játékot. Ekkor már elfogyott a türelmem. Ráordítottam a kibicemre:
- Látja az úr?!... Mi? He? Most beszéljen!
- Hja kérem, régi dolog, hogy ahol én ülök, ott nem terem fű. Sok játékost tettem én már tönkre a kibicelésemmel. Abbion!
- Akkor hát kotródjék!
- Köszönöm. Jól ülök.

Fölugrottam. A dühtől minden tagom reszketett.

- Maga hízott majom! Vegye tudomásul, hogy én önt megvetem.
- Tessék!
- És ha tüstént el nem kotródik, ugy vágom pofon, hogy hatszor megfordul a saját tengelye körül!
- No azt már én is szeretném látni! Ide üssön, ha mer! Ide ni!...

Bizony nem sokat teketóriáztam: pofon ütöttem. A kopasz emberke pedig nyugodtan fölállt és szó nélkül oda ült egy másik asztalhoz, rendelvén magának egy pohár félbarna kávét bőrrel. Egy pofont ekkora flegmával zsebrevágni még sohasem láttam.

Tiz óra lehetett, mikor hazafelé ballagtam: A Király utca sarkán valaki a vállamra üt. Hátrafordulok, s a kis tömzsit látom magam előtt.

- Bocsánat! Egy percre!
- Mit akar?
- Ön engem pofon ütött.
- Szót sem érdekel az egész. Én már rég elfelejtettem.
- De én úgy érzem, mintha e pillanatban kaptam volna. Nézze csak a pofámat: hogy föl van dagadva.
- Sebaj! Katonadolog.
- Nincs kedvem tréfálózni. Ide figyeljen! Ha én önt följelentem, minimum tíz forint pénzbüntetésre ítélik. Minek gazdagítsuk a kincstárt? Tudja mit? Adjon az úr öt forintot és kvittek vagyunk.
- Szívesen. Ehun az öt forint. De kérem valamire. Itt van egy másik ötös. Engedje meg, hogy még egyszer arcul üssem. Csak egyszer, egyetlenegyszer!
- Majd máskor! Ma már négy pofont kaptam, s az egy napra épen elég. Mert tetszik tudni, én kávéházról-kávéházra járok és azokból a pofonokból élek, amiket mint kibic a játékosoktól kapok. Ma délután négy embernek kibiceltem, és mindegyikkel úgy jártam, mint önnel. A mai napon tehát húsz forintot kerestem. Legalázatosabb szolgája!