Gyermekkártya múzeum

2005-ben a Játékforrásban (1119 Budapest, Tétényi út 72/B - 06-1 371-0012) került bemutatásra a Jánoska Antal magángyűjteményéből válogató gyermekkártya kamara kiállítás. Ezzel egy időben az itt közölt cikk a játékbolt web-oldalára is felkerült.

A magyarországi néprajz és iparművészet figyelmét mindeddig elkerülte a gyermekkártyák világa. A Gyermekkártya múzeum célja, hogy a szerző gyűjteményének játékai közül válogatva bepillantást nyerjünk a gyermekkártyák érdekes világába.

A kártyajátékok minden idők legnépszerűbb társas szórakozásaként hat évszázada vannak jelen az európai kultúrában. A kártyázás már megjelenése idején (XIV. század második fele) meghódította Európát, ám a féktelen játékszenvedély gyakran ellenszenvet váltott ki a társadalomban. Nem meglepő tehát, hogy világi- és egyházi rendeletek kártyajátékok sorát helyezték tilalmi listára. Ezekből sejthetjük, hogy nem általánosan tiltották a kártyázást, hanem a hazárdjátékok burjánzásának kívántak így gátat vetni. Mert mit is műveltek a kártyások? Istentiszteletre nem jártak, italoztak, hangoskodtak, éjszakába nyúló kártyacsatározásaik gyakran verekedéshez, párbajhoz vezettek, Fortuna templomainak oltárain akár vagyonukat, becsületüket feláldozva döntötték romlásba környezetüket. Régi okmányokon olvashatunk a törvény szigoráról, az említett események ellenszereiről: miseidő alatt nem lehet kártyázni; a céhlegényeket, diákokat, katonákat saját elöljáróik tiltották el a játéktól, szabályozták a vendéglátóhelyek nyitva tartását, később kártyaszobákban különítették el a zajongó kártyás társaságokat. Az iskolákból, kaszárnyákból, börtönökből száműzték a játékkártyákat. Egy régi metszetről tudjuk, hogy Kapisztrán János nürnbergi prédikációja alatt a hívők ezrével égették el az "ördög bibliáját", kockákat és a nálunk valamilyen oknál fogva alig ismert ostábla játékokat. Nem csodálkozhatunk, ha a kártyás közegben a kisgyermekek érdeklődése hamar a játékok felé fordult. Szülői, nevelő, lelkipásztori tilalmak mit sem értek.

A kártyázásra jellemző, hogy az egykor felnőttek szórakozását szolgáló egyszerű játékok egyre inkább az ifjúság körében lettek népszerűek. Adatok hiányában csak a XIX. század második felétől tudjuk követni a kártyázásban elterjedt magyarországi szokásokat. Egyfajta kártyaiskola alakult ki, mely a piros papuccsal kezdődve a zsírozás, lórum, snapszli megismerésén át kalauzolta a fiatalokat az ütéses játékok szeretetéig: alsósig, tarokkig és whistig. A szerencsejátékokban is hasonló folyamatot tapasztalunk. A képzeletbeli kártyaiskola első osztályában a huszoneggyel, kopkával ismerkedett a nebuló, s a fájeren, ferblin, társasági pókeren keresztül vezetett az út a kaszinó játékokhoz. Kisgyermekek mogyoróra, babra, dióra, zálogra játszottak. Iskolás kortól viszont valós értékek - aprópénz, személyes tárgyak - vannak jelen a játékban. A kártyázás tét nélküli, ügyességi műfajai voltak a kártyavár építés és kártya bűvészkedés. Irodalmi művekben olvashatunk arról, hogy a gyermekek leleménye olykor megváltoztatta a játékkártyák funkcióját. Tudnunk kell, hogy a XIX. század végéig a Közép-Európában használt német sorozatjelű kártyák egyalakosak voltak. Az alsó, felső és király lapokat kivágva a papírkeretből, valóságos kis hadsereg masírozhatott az asztalon, jól helyettesítve az akkor divatos ólomkatonákat. Hogy a kártyázás mennyire népszerű volt a gyermekek körében is, jól érzékelteti az a körülmény, hogy a XVI. századtól kezdődően szívesen választották e témát műveikhez a festőművészek, metszetkészítők és karikatúristák.

"Slemm" Képes levelezőlap

Nyugat-Európában a XVIII. században jelentek meg a tanulókártyák. Ezek jellegzetessége, hogy a kártya szimbólumok szerepeltetése mellett a lapok nagyobb felületére tudományos ismeretek kerültek szövegben és képben: földrajzi, csillagászati, matematikai, mitológiai, heraldikai, történelmi, irodalmi, zenei, stb. motívumok sorakoztak a lapokon. A gyermekkártyák kezdetben - és ez a XIX. század -, a felnőttek játékainak másolatai voltak. Tulajdonképpen hagyományos francia- és német sorozatjelű kártyaképek és csupán méretük miatt nevezzük gyermekkártyáknak. Magyarországon az első ilyen játékot - Wilner József német sorozatjelű kártyáját - a XIX. század hatvanas éveiből ismerjük. A XX. század első felében kis méretű magyar kártyákat gyártott a budapesti Piatnik Nándor és Fiai Játékkártyagyár. Eredetileg is kicsiny méretei miatt francia sorozatjelű kártyaként a patience-okat használhatták a gyermekek. A legkisebb méretű játékokat baba- vagy úti kártyának is nevezték.

A kártyázási szokásokban fordulópontot jelentettek a XIX. század második felének történései. Német kártyagyártók kezdték el készíteni Schwarzer Peter, azaz Fekete Péter néven az első párosító játékkártyákat, az Egyesült Államokban pedig új találmányként jelentek meg a kvartett játékok. Ezek a kártyák Magyarországra csak a XX. század harmincas éveiben jutottak el. Érdekes körülmény viszont, hogy Ozoray Árpád 1883-ban megjelent könyvecskéjében (Társalgó. Nélkülözhetetlen vezető az élet különféle viszonyai közt és kisebb és nagyobb társas összejöveteleknél.) leír egy Fekete Péter nevű kártyajátékot. Ehhez a 32 lapos magyar kártya csomagjából eltávolítanak 3 alsót, s csak a makk alsó marad a játékban. A cél párok - VII, VIII, IX, stb) összegyűjtése és asztalra rakása. Akinél utolsóként Harras Rudolf, azaz a makk alsó - a játékban Fekete Péter - marad, elveszíti a játékot.

A gyermekkártyák csoportjai:

1. Hagyományos játékkártyák
2. Kérdés-felelet kártyák
3. Oktató- és tanulókártyák (kvartettek)
4. Párosító kártyák (Fekete Péter)
5. Betű- és számkártyák
6. Gyermekkártyák fantázia sorozatjelekkel
7. Egyéb gyermekkártyák

Az egyes csoportokon belül alkategóriák képezhetők.