|
Kártyakult | Irodalom | Novellák
Heltai Jenő: Egy becsületes játékosFiatal újságíró koromban - huszonegy éves lehettem - egy nyáron fölkerültem a Tátrába. A szerkesztőtől egy havi szabadságot és százötven forintot kaptam, a melyet én megtoldottam egy kitűnően szervezett helybeli uzsoraszövetkezet másik százötven forintjával. Ez összesen háromszáz forint volt, magamfajta szerény ifjúnak éppen elég egy hónapra, esetleg rövidebb időre is. A tátralomnici lóversenytéren megismerkedtem egy nagyon jóképű, szeretetreméltó fiatal emberrel, egy bácskai nagybirtokossal. Ősrégi magyar nevet viselt és kábító nyakkendőt. Kifogástalanul beszélt franciául és angolul, a nagyúri mód tíz lépésnyiről meglátszott rajta. A világlátott ember biztonságával beszélt mindenről és kitűnően értett mindenhez: irodalomhoz, zenéhez, művészethez, kártyához, lóhoz, cigányhoz és asszonyhoz. Rövidesen nagy barátságba keveredtünk és a versenytérről már együtt mentünk el. Ő Tátralomniczon lakott, én Barlangligeten, azonban közösen megállapodtunk abban, hogy mind a két hely unalmas. Elhatároztuk, hogy együtt átmegyünk Tátrafüredre és este már Tátrafüreden vacsoráztunk. Megittunk egy üveg pezsgőt és mire a havannára került a sor, mi már úgy tegeztük egymást, mint két olyan ember, a kit egy hosszú élet megpróbáltatásai fűznek egymáshoz.
- Mit csinálunk vacsora után? - kérdezte az én kitűnő új barátom, a mikor a feketekávét hozták. - Semmit - feleltem én őszinte meggyőződéssel. - Mit lehet itt csinálni? Az ember szivarozik és elmélkedik. - Esetleg kártyázik. - Esetleg kártyázik. De én nem nagyon értek hozzá. - Nem baj - nevetett a barátom. - Valami ártatlan kis játékot fogunk játszani, hogy az időt valahogy agyonüssük. Én ilyenkor még nem tudok lefeküdni. Nekem, a ki akkor kezdtem az életet, erősen imponált ez a jókedvű, öntudatos és előkelő fiatal ember. Világért sem mertem volna a játék ellen tiltakozni, sőt valóságos lelkesedéssel jelentettem ki, hogy én elfogadok mindent, a mit csak indítványoz. Így aztán pikétezni kezdtünk és szépen, csöndesen, talán kissé unatkozva is, eltöltöttük az időt körülbelül éjfélig. Éjfélkor két pap jelent meg a kávéházban. Bájos, finom emberek, a kik a barátomat már régebben ismerték. Odatelepedtek hozzánk és egy ideig szótlanul nézték a játékot. Egyszer csak megszólalt az idősebb: - Hagyják abba ezt az ostoba játékot és játszunk valami okosat. A barátom kérdezőn nézett rám. - Nekem mindegy - mondtam én a jól nevelt kis fiú udvariasságával. - Akkor hát ferblizzünk - szólt a barátom. - Ez már beszéd! - helyeselték a papok. Én szerettem volna kimaradni a játszmából, de röstelltem szólni. Végre, mi történhetik velem? Elveszitek pár forintot és aztán megköszönöm a mulatságot. De addig nem rontom az előkelő társaság kedvét és velük tartok én is. A játék eleinte nagyon csöndesen és szerényen folyt. Nagy különbségek nem voltak és még én, a legrosszabb játékos is, lépést tudtam tartani a többivel. Egyszerre azonban fordult a kártya, az egyik pap veszteni kezdett és vele én is. Én ebbe is belenyugodtam volna, de nem úgy a pap. A vizi egyre nagyobb lett, a hangulat egyre izgatottabb. Most már a másik pap is vesztett és most már én is szenvedélyes hévvel ütöttem az asztalt, mert a pénzem jó része már elúszott. A szegény háromszáz forintomból alig volt már ötven forint előttem, a többi a kövér papi pénzekkel egyetemben mind a barátom elé vándorolt. Ah, a barátom! Nem bírtunk vele, elszedte mindenünket. Most már néma kétségbeeséssel ültem ott, végleg lemondva arról a reményről, hogy a pénzemnek csak árnyékát is visszaszerezzem. Vége a pénznek, vége a szabadságnak, egy hónap helyett három napig leszek a Tátrában, mert holnap utazhatom haza! . . . És lelkemben mélyen elkeseredtem a sors ez igazságtalansága ellen, a mellyel így megrontja egy szegény újságíró nyaralását. Reggel három óra volt, a mikor a játékot abbahagytuk. Az én kitűnő barátom ezerkétszáz forint nyereséggel vonult vissza az ütközetből. Nekem mindössze harminc forintom maradt, éppen annyi, a mennyiből hazamehetek Budapestre. A papokat nem sújtotta a dolog olyan rettenetesen, ők azzal búcsúztak el a barátomtól, hogy holnap este folytatták a csatát. Neki volt tartalékjuk. A hűvös hajnalban, hazamenet, azzal a kijelentéssel leptem meg a barátomat, hogy délben hazautazom. - Miért? - kérdezte csodálkozva. - Az ok nagyon egyszerű - mondtam nagy keserűséggel. - Elvesztettem minden pénzemet, háromszáz forint körül. A barátom nagyot nézett. Mintha csak azt kérdezte volna: "Mi az ördög, hát olyan kevés pénzzel jöttél ide?" - Sajnálom, hogy így történt, - szólt a barátom, - de magad vagy az oka. Ha én ezt tudom, semmiképpen nem engedem meg, hogy játsszál. De azért nem kell kétségbeesned. Nem fogsz délben hazautazni, hanem este még egyszer szerencsét fogsz próbálni. Elnevettem magam. - Ezzel a harminc forinttal? No már ezt nem. Köszönöm szépen, nekem elég volt. A barátom vállat vont: - Harminc forint, vagy háromszáz forint, vagy háromezer forint, az egy kutya. Ha jár a kártya, harminc forinttal is nyersz, ha meg nem jár, elveszted a háromezret is. Hallgass rám, én kipróbált öreg kártyás vagyok, próbáld meg a harminc forinttal. Mi történhet veled? Legfeljebb elveszted a harminc forintodat is. Az egészen mindegy, ha kétszázhetvenet már úgyis elvesztettél. Ha pedig egy kis szerencséd van, visszanyered a pénzedet, még a tetejébe is valamit. Mit tagadjam, ez egészen értelmesen hangzott. Istenem, ha visszanyerhetném a pénzemet!... És ott maradtam. Dobogó szívvel ültem le este a kártyaasztalhoz. Eleinte alig mertem a kártyát a kezembe venni, mert azt hittem a papok az orromról olvassák le, hogy mindössze harminc forintom van. De az első kasszát megnyertem, és megnyertem a másodikat, a harmadikat is, a mi némi bizalmat öntött belém. Néha a barátomra néztem, a ki biztatón mosolygott rám. Az volt ebben a mosolygásban: "Látod? Ugy-e megmondtam?" És azon túl egész este üldözött a szerencse. Mindig nekem volt a legjobb kártyám, folyton nyertem. Mindenki vesztett, a barátom, az én kitűnő jó barátom csakúgy, mint a finom papok. A játék mind vadabb lett és a pénz toronnyá nőtt előttem. Lehetett vagy ezer forint. Szédültem a boldogságtól, mámoros voltam és elbizakodott, jóformán meg se néztem a kártyámat, csak vagdalkoztam vadul, hazárdul, abban a biztos hitben, hogy akármi történik, nyernem kell. Éppen a barátom osztott, a mikor a mellette ülő pap megfogta a kezét. - Bocsánat, - mondta remegő hangon - szabad egy percre kérnem a kártyát. - Ezzel kivette a kezéből a kártyát. A barátom annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. A pap gyorsan végignézte a felül fekvő kártyákat, aztán magánkívül kiáltotta: - Tudtam! . . . láttam! . . . önök csalnak! És a csengőhöz rohant. Én a homlokomig elpirultam, majd meg elsápadtam. Nem tudtam szólni. Csalunk? A barátomra, az én jókedvű, öntudatos, előkelő és nyugodt barátomra néztem, mintha tőle várnám a segítséget. A barátom most is nyugodt volt, csak valamivel sápadtabb, mint rendesen. A papot fogta, hogy az ne csöngethessen. - Téved tisztelendő atyám, . szólt hidegen - nem csalunk. Csak én csalok. Ez a jámbor fiú ártatlan a dologban, hiszen a színeket is alig ismeri. De tegnap elvesztette minden pénzét és én ma vissza akartam vele nyeretni . . . Én megsemmisülten ültem ott. Hát ez volt az? Nem a szerencse adta vissza a pénzemet, hanem a hamiskártyás, szívének egy érthetetlen ellágyulásában. Kijózanodva, undorodva löktem oda a pénzt az asztalra, míg a barátom - még mindég a barátom volt ez a gyöngédlelkű hamiskártyás - előadta a pénztárcájából azt a pénzt is, a mit tegnap nyert. - Tessék, - mondotta - visszaadok mindent. Remélem, ezzel beérik és nem kellemetlenkednek tovább. Senki sem felelt neki. A barátom végignézett rajtunk, aztán könnyedén meghajtotta magát és kifelé indult. Az ajtóból azonban visszajött. - Mindezt pedig önnek köszönhetem - mondta, miközben odalépett hozzám. - Ha nem esik meg a szívem magán, gyámoltalan szegény ördögön, ezek az urak sohasem jönnek rá, hogy csalok . . . Hogy is csinálhattam ilyen szamárságot? Először életemben voltam könyörületes és jószívű . . . és ez . . . látja, mibe kerül ez nekem? Dühösen nézett rám, én pedig szégyenkezve, lesújtva, valami bocsánatkérés-félét mormogtam. Ő rám sem hallgatott, hanem elrohant és becsapta maga mögött az ajtót. A két pap sűrű mentegetőzés között adta vissza a háromszáz forintomat és én megkönnyebbülve, boldogan sóhajtottam föl. - Mégis szép, - mondottam - hogy az ilyen hamiskártyás lelkében is van néha emberi érzés. Akárhogy nézzük a dolgot, ezúttal a maga módja szerint egészen becsületes dolgot akart művelni . . . - Hogyne, - mondotta az egyik pap - és az eset engem is nagyon meghatott . . . A mi szép az szép. - Nemes dolog volt - mondtam őszinte csodálattal. - Nemes - hagyta helyben a pap. - És tudja mikor lett volna nemcsak nemes, hanem egyszerűen fenséges? - Nos? - Ha ez a derék, jószívű hamiskártyás annyira ellágyult volna, hogy a saját pénzét nyereti el önnel . . . De ne feledje el, hogy egyelőre csak a mi pénzünket nyerette el! |
www.piatnik.hu www.piatnik.com * Játék- és játékkártya katalógusok 2024. * Weboldalunk az egyetemes kártyakultúra tárháza. Gyártással és kereskedéssel nem foglalkozunk!
Ismét pagat.com | részletek
John McLeod Budapesten. Horváth Ferenc és Jánoska Antal riportja a Kártya Magazinban. John McLeod neve régóta ismert kártyás körökben. Az 57 éves londoni férfiú publikációi bekerültek az általa szerkesztett pagat.com internetes gyűjteménybe. A közelmúltban Michael Dummett-tel írott, két kötetes A Hístory of Games Played with the Tarot Pack a kártyakönyvtárak gyöngyszeme lett. John McLeod és barátai 2007-ben Budapesten és Szegeden jártak. Az esték természetesen tarokkozással teltek. Johnnal a játék szünetében – mondhatni két osztás között – beszélgettünk. |
Webmester |
A weboldallal kapcsolatos kérdésekben a levelezési cím: 1064 Budapest, Izabella u. 69. Telefon: 06 1 332 3261 E-mail: civertan@civertan.hu Az oldalon szereplő információk, képek és publikációk szerzői jogvédelem alatt állnak. Minimum felbontás: 1024 x 768 Grafika és kivitelezés: Civertan Grafikai Stúdió |