Híres kártyások: Abody Béla

(1931-1990) író, műfordító, humorista (és vesztes)

Vajda Béla: Requiem egy elfuserált zseniért
(részlet)

„Béla az egyetlen zseni köztetek” – jegyezte meg valamikor a hatvanas években Vas István, a New York kávéház mélyvizében előforduló „fiatalokról” (Czibor, Réz, Domokos, Kormos, Abody, Vajda, Csurka, Csukás stb.) –, és igaza volt.

Bélát én ismertem legrégebbről. 1941-ben kerültünk össze a Ciszter Gimnázium I/b osztályában. Anderlik Béla már akkor is kövér volt, öntörvényű, hihetetlenül okos és ellenállhatatlanul mulatságos. Mikor mi, többiek még May Károlyt olvastunk, ő Karinthyt, Szabó Dezsőt, G. B. Shaw-t idézte, holtbiztos információi voltak a nemi életről, és cigarettázott. Cserkésztáborban Verdi-áriák harsogtak a Mókus őrs sátrából, amelyben gramofonjával és rézbőrű indián testvéreivel lakott. Nálunk elviselhetetlenebb kamaszokat még nemigen hordott hátán a magyar föld. Egyszerre lázadtunk a szüleink, a szerzetesi nevelés s a készülődő diktatúra ellen, de a saját lázadásunkat is kinevettük; ezért tobzódtunk az abszurditásban.

A Móricz körtér környékén garázdálkodtunk. A háborús romokból tápászkodó és nemsokára intézményesen likvidált polgárság szerencsétlen idősebb képviselőit láttuk el szörnyű gúnynevekkel és üldöztük politikailag fenyegető megjegyzésekkel és egyéb stiklijeinkkel, melyek közül kiemelkedtek Béla híres mutatványai, a „szagulás” és a „kalapharapás”. Odament, és gondosan, hosszan megszaglászta az áldozat vállát, majd jelentősen bólintott felénk, fenyegetően várakozó többiek felé. Második esetben hátulról megharapta az illető kalapjának a karimáját. Az áldozatok megnémultak a döbbenettől. „Felszállás” című magánszáma abból állt, hogy a buszmegállóban kétségbeesett arccal habozni kezdett, fölszálljon-e vagy se, föltette a lábát, levette, mint aki nem mer, többször egymás után; néha négy-öt percig sikerült föltartania a buszt. Emlékszem egy „tüntetésünkre” 1948 körül. Vagy nyolcan-tízen „Kötelet az arisztokráciának!” ütemes ordítással vonultunk a Bartók Béla úton, az emberek rémülten megálltak, mire Béla kardot rántott (igazi tiszti kard volt, kártyán nyerte valahol), és kardlapozva „kergette szét a tömeget”, amely sietve szét is oszlott. Megálltunk egy presszó kirakata előtt, Béla szúrósan benézett, és diktálni kezdett valamelyikünknek, mire a helyiség pillanatok alatt kiürült.

E „paranoid manifesztációkban” (Béla szava) Latinovits Zoltán nevű osztálytársunk is lelkesen részt vett. Közben majd minden este operába vagy színházba jártunk, és faltuk az irodalmat, főleg annak társadalomjobbító szándékú vonulatát. A társadalom várta, hogy mi jelöljük ki fejlődésének útját. E célból szándékoztunk kidolgozni a „leányfalusi téziseket” Abodyék nyaralójában, melyet Béla nemsokára elkártyázott, de a Szárszó mintájára elképzelt összejövetel féktelen viháncolásba és röhögésbe fúlt – hamarosan utol is érte a magyar társadalmat a végzet. Bélam már gimnazistaként drámákat írt, de majdnem megbukott az érettségin magyarból – nem olvasta el Eötvös Józsefet. Ami nem érdekelte, azt lenézte, a „filiszterekre” és a „fallikus triumfátorokra” hagyta. Az egyetemen is – ahol szintén együtt jártunk – sok baja lett ebből. Énekhangja természeti csoda volt, világklasszisú operaénekes lehetett volna belőle, de nem ismerte a kottát, nem is volt hajlandó megtanulni – és így lett később operakritikus, ami alighanem csak Magyarországon lehetséges.

A hazárdjáték a vérében volt. Gimnazista kora óta ketyegett egy kártyaadósság kamatórája; ha jól tudom, nemcsak a leányfalusi villa, a pesti lakás berendezése, hanem egy bécsi házrész is elúszott emiatt, családjának sok szenvedést okozva. 1956-os legendás badeni kaszinókalandját megírta. Már egyetemista korában publikált; üdítően szemtelen, briliáns logikával megírt kritikái a Rákosi-korszakbeli ön- és közcenzúra szűrőin átpréselten is eseményszámba mentek. Óriási verbális készséggel, szinte gondolkodás nélkül írt. Páratlan egyénisége leginkább a szarkasztikus kritikában érvényesült; színdarabjai csupa kliséből állnak, olyanok, mint Németh László társadalmi drámái, de Németh messianisztikus szenvedélye és látomása nélkül. Neki a szereplés volt a szenvedélye, de óriási tehetsége nem talált műfajt magának; ahhoz, hogy kellő alázattal kikísérletezze és fölépítse magát, mint például Chaplin, akinek önéletrajzát fordította, sem türelme, és persze az adott korban lehetősége sem volt. Ezért aztán egyre inkább aprópénzre váltotta zseniális képességeit, fürdött az olcsó népszerűségben, és odadörgölőzött a kései Kádár-kor mandarinjaihoz, amire semmi szüksége nem volt. Több mint húsz kötetnyi művéből siralmasan kevés a maradandó – Abody Béla a magyar szellem nagy veszteségeként fog fönnmaradni."

Abody Béla írásaiban többször is megemlékezik a játékos lét részleteiről. Csurka István Ki lesz a bálanya? című színművének Abonyi nevű ultijátékosát Abody Béláról mintázta a szerző.

Abody Béla életének további részleteit elolvashatjuk a Holmi 2010 januári számában


Kallus László Abody karikatúrája