Szomaházy István: Kártyajátékok élete és halála

(A Pesti Hírlap naptára, 1926)

"Az első kártyakönyvet Magyarországon Porzsolt Kálmán barátom írta, aki tudtommal sohase vett kártyát a kezébe. A másodikat én, aki már nem dicsekedhettem az ő erényével, mert én már a gyakorlatban is áldoztam az ördögnek. Könyvem, melyet akkoriban a kalendárium mellé akasztottak, s amely csalhatatlan orákulum volt minden kártyaügyben, huszonhét évvel ezelőtt jelent meg, tehát akkor, mikor Ferenc József boldog idejében a kártyások fénykorukat élték, mikor még a fekete mellé egy kártyapartie is dukált minden becsületes embernek, s mikor nem kalandorok és hazárdőrök, hanem szolid nyárspolgárok hódoltak még a kártyázás szenvedélyének.

Azóta megváltozott a világ, s mikor régi, kedves könyvemet a kezembe veszem, úgy rémlik, hogy egy-egy eltűnt korszakban járok, mely sohasem tér vissza többé. Akkori virágzó és kelendő kártya-kódexem az anakronizmusok sápadt gyűjteménye, melyet a mai ember már nem érthet meg. Kimentek a divatból az akkor közismert kártyajátékok, melyeket csak öreg emberek játszanak a világ egy eldugott zugában, s újak, ismeretlenek jöttek a helyükbe, melyek rabul ejtették a kártyázó embereket. Nemcsak a kor és nemcsak az emberek lettek másokká, hanem a szórakozások is, melyek az akkori egyszerű embereket mulattatták. Szórakozás? Istenem! A kártyajáték rég áttört a szórakozás keretein s heves harccá vadult, melynek épp úgy megvannak a halottjai és sebesültjei, mint akármelyik háborúnak. A vén szabómester, aki ebéd után a szomszédjával tartlizik a boltjában, ugyanazzal a régi kártyával, mellyel huszonöt évvel azelőtt elkezdték, kedves mikszáthi alakká szelídült az idők folyamán, s elszánt, vérszomjas, semmitől vissza nem riadó martalócok léptek a helyébe, akik sebeket kapnak és sebeket ejtenek a véres és öldöklő háborúban.

De nemcsak a játékosok temperamentuma változott meg, hanem a tempó is, melyben a szakadatlan iram folyik s mely a kártyajátékoknak mind sűrűbb, és nehezebb mérgével inficiálja az idegeket. Mikor én a könyvemet írtam, híre sem volt a mai játékok ictiosaurusának, mely minden kisebb játékot eltapos: a baccaratnak, vagy népiesebben: a bakknak. Ha egyéb cselekedeteim révén nem leszek hallhatatlanná, bizonyosan fennmarad a nevem az utókor számára azon a réven, hogy - nem lévén tisztában a veszedelmekkel – ezt a játékot én importáltam Magyarországba. A békeidők Osztendejében tanított meg bennünket erre a veszedelmes csatára Marquet úr, aki kártya-barlangjaival akkoriban egész Közép-Európát behálózta. Megtörve vallom be, hogy a bakk szabályait én hoztam magammal egy nyári kirándulásomból, s mivel Belgiumban azt láttam, hogy Marquet úr, aki mint állandó bankár szerepelt, összes fürdővendégei pénzét elnyeri, a fiúknak a régi Otthonban én magyaráztam meg a törvényeket s mindjárt bankot is adtam egy billiárd-asztalon, abban a biztos tudatban, hogy a szerencse épp úgy mellém szegődik, mint Marquet úrhoz. De a szerencse egy szeszélyes hiszterika, akinek én nem álltam a kegyeiben s csodák-csodájára az történt, hogy a bakkban tökéletesen járatlan fiuk nyerték el az egész havi fizetésemet. Akkoriban nem igen értettem a dolgot, de később rájöttem, hogy Marquet úr és köztem nagy a különbség: ő pernamenciában adja a bankot, s ha a nyerők el is távoznak zsákmányukkal, újak és dúspénzűek jönnek helyettük a világ minden tájékáról. Így okvetlen az örökös bankár nyer: ez már nem is szerencse, hanem tiszta matematika. De az én játékosaim megelégedve kicsike nyereségeikkel, nyugodtan a faképnél hagytak, újak nem jöttek a helyükbe s én, aki eleinte logikusan megmagyaráztam nekik, hogy végeredményben okvetlen a bankár zsebében gyűl össze minden pénz, megszégyenülten és egy krajcár nélkül távoztam a klubból, míg a fiuk, az állítólagos analfabéták, jókedvűen vacsoráztak a pénzemen a város legkülönbözőbb vendéglőiben.

Azóta már rájöttek a pesti bankárok arra az igazságra, hogy ők is tönkre mehetnek, mert a mindenben tehetséges pestiek a bakkjátékot is hamarosan kitanulták. Látszólag ez a játék tisztára a szerencse dolga, de nem igy van, mert ebben a játékban a szisztema sokkal ésszerűbb, mint a roulettben. Aki vesztés esetén minden áron vissza akarja hozni a pénzét, folyton nagyobb és nagyobb téteket kockáztat: arra előre rá lehet mondani, hogy halott ember; de ilyet a gyakorlott ember nem is tesz. Vesztés esetén a legnagyobb óvatosság, nyerés esetén a legképtelenebb hazarderia: az a titok, mellyel még a bakkozó is kikerülheti a csődöt, a kényszeregyezséget, vagy az öngyilkosságot. De ehhez fegyelem és hidegvér kell, mint az oroszlánvadászathoz. Ám kinek vannak idegei manapság az ilyen abnormális fegyelemhez? Ma mindenki egy nap alatt akar milliomos lenni, - a kis zugklubokban épp úgy, mint az előkelőkben - s a kártya talán az egyetlen terrénum, ahol még a legvadabb erőszak sem használ. Megszaporodtak a munkanélküliek, éhség és gond leselkedik be minden küszöbön, az emberek nagy része - még azok is, akik máskor becsületes munkával keresték meg a kenyerüket - arra számítanak, hogy 7-est fognak venni a 2-ös és 6-ost a 3-as mellé. Ez életük létalapja, az a kétes lehetőség, mely sohase válik be akkor, mikor remegve számítanak rá.

A kártyajátékok újabb alakulásairól lévén szó, a bakknál kell a leghosszabb állomást tartanunk, mert ez most egymagában többet jelent, mint az összes többi kártyajátékok együttvéve. Mindenki bakkoz és mindenütt bakkoznak.. Hiábavaló a lelkiismeret, a feleség sírása, a gyermekek éhezése, hiábavaló a detektívek minden munkája, itt is, ott is megalakulnak a látszatra kellemes termek, ahol finom úriemberek fogadják a látogatót, egyiptomi cigarettával kínálnak minden férfit és minden asszonyt, s oly könnyed non-chalance-szal ülnek a zöld asztal köré, mintha egy anekdotázó asztaltársaság tagjai volnának. De belül, a plasztron és a gyűrött kabát alatt úgy megvonaglik a szív, mintha éles tűvel szúrtak volna bele. Látszólag itt csupa kedves és szeretetreméltó úriember ül s csupa előkelő asszony, akinek tökéletesen mindegy, ha veszít, vagy ha nyer, de a lelkek mélyén nyers és állati indulatok csatáznak egymással. Nem hiszem, hogy a katona jobban izgulna, ha a pergőtűzbe rohan, mint ezek a sima nyelvű emberek, a mikor a két vagy három kártyalapjukat megkapják.

Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a mi korszakunkat a Marconi és a rádió korszakának fogják elnevezni, - én attól tartok, hogy csúnyább szóval jellemez majd bennünket a történelem: a bakk korának fogja elnevezni e kort, melyben szerencsénk volt életünket eltölteni. Mert a nagy technikai haladások távolról sem érdeklik úgy a mai embert, mint a bakk-játék, a vadságnak, immoralitásnak, kegyetlenségnek és önzésnek ez a harca, melyet semmiféle békekötés nem tudja megváltoztatni.

Függvénye a bakknak az a másik játék, mely szintén könyvem megírása óta kapott lábra: a chemin de fer, vagy egyszerűen: a smén. Ez is a bakk egy bizonyos formája, mely csak abban különbözik az anyajátéktól, hogy itt minden játékos automatikusan bankárrá is lesz, s így némileg megjavíthatja játékbeli chance-ait. A chemin zártkörűbb játék, nem játszhatják akár százan, mint a bakkot, ám a gibic itt is kiegészíti a játékosok számát. De amíg a baccarataban a gibic egyenrangú játékos, itt inkább csak tűrt személy.

A chemin szintén a mai idők divatja. Vannak klubok, ahol külön chemin-termeket rendeznek be, ahova a rendes társaságon kívül mindenkinek tilos a bemenet. Ebben a kultuszban csak a kiválasztottak vehetnek részt.

Érdekes, hogy korunk e két fő játéka közös forrásból származott, melyet már nagyapáink is ismertek: a makaóból. De maga a makaó már rég átadta uralkodói polcát két leszármazottjának s inkább csak amaz ügyvédek, miniszteri tanácsosok és magas rangú bírák emlékezetében él, akik egykor, mint könnyelmű jogászok jártak a kávéházba.

Az időknek egy geniális vívmánya a kettes alsós, melyről fiatal korunkban még senki sem tudott; akkor még három vagy négy ember kellett az alsós-játékhoz. A kettest talán csak a viták teremtették meg, melyek minden lejátszott partie után támadtak, mikor az egyik partner a másikat szidta a rossz játékáért. A kettesben nincs szidás, mert itt mindenki egyedül hal meg és senkit sem ránt magával a mélységbe. De eltekintve ettől a külsőségtől, a kettős alsós valóságos tükre e kornak. Annyi változatosság, ravaszkodás, csalafintaság és mégis precizitás van benne, hogy ma már valósággal művészet-számba megy. Ezer trükkje, ezer újítása van a kettős alsósnak, melyeknek csak kis részét eszelték ki Budapesten, a többit egyes vidéki városokból hozták ide, ahol a világtól elrejtve élnek az igazi virtuózok. A közhit azt tartja, hogy az alsós igazi hazája Nagyvárad, mint ahogy a kaszinó-játéké Zombor és Szabadka. Nagyváradról hozták ide a legtöbb új figurát, azt hiszem, hogy a siber (ez is egy technikai újítás, melyet a korszak egyik népszerű kifejezéséről neveztek el) is onnan ered. A nagyváradi ember lenézi a pesti en deux játékost és talán nem is egészen jogtalanul. Annyi bizonyos, hogy az igazán jó és geniális alsós-játékosokat itt Pesten épp úgy név szerint ismerik, mint a híres írókat és művészeket. Ez is egy bázisa a népszerűségnek, mint a nemzetgyűlési közbekiáltás.

Mióta Anglia szokásaival a pesti Lipótvárosban is kokettálnak, mérhetetlenül megszaporodott nálunk a bridgezők száma, akik külön szeánszokon gyűlnek össze, hogy szenvedélyüknek hódoljanak. Ami valamikor a zsúr vagy az ötórai tea volt, az most a bridge - délután, mely minden valamirevaló házban szokásos. Magát a játékot nem írom le, részben azért, mert a kártyajátékot épp úgy nem lehet könyvből megtanulni, mint az úszást, részben, mert ehhez nem néhány oldal kellene, hanem egész könyv. (Különben is: se szeri, se száma a bridge-könyveknek.) Meghonosodott már nálunk Kína ősrégi játéka: a mah-jong is, melyet azonban nem kártyával, hanem apró kövecskékkel játszanak. Az intelligens pestinek nem kellett sok, hogy mah-jongot is épp úgy megtanulja, mint akármelyik mandarin.

A régi játékok közül ki él, ki haldoklik, ki meghalt, hiszen itt is örök a körforgás, mint az élet egyéb viszonylataiban. A tarokk öreggé lett és csak a puritán bölcsek házaiban található, a tartli agonizál, de ereje teljességében él a kaszinó, a piquet, sőt újabban a tűz nevezetű gyermektársasjáték is reneszánszát éli. Máriást csak öreg kisasszonyok, preferánszot csak nyugdíjazott hivatalnokok játszanak, a nasivasi pedig eltűnt a korszakban, mikor még a Zrínyi volt a divatos kávéház. A wist, a l’hombre csak a Feuillet előkelő regényeiben él. Hercegek és őrgrófok játszották, akik nagy parkok közepére épített kriptákban pihennek. Csak a huszonegyes nem tud meghalni, mely most sem népszerűtlen a ma rögtönzött klubokban, ahol a konfliskocsisok a szemetesláda körül összegyűlnek. De a bérkocsis urak most már nem fillérekben játsszák, mint a mi időnkben, hanem potom tízezerben, mert a hétezerszeres tarifából nem telik többre.

A mondások, melyeket játék közben vagy a likvidálás után hallunk, ma is a régiek: a Szabad nekem játszanom? A kiáltást most is halljuk naponként, mint ahogy a felhatalmazást is megkapjuk, hogy egyik-másik barátunkat a nyilvánosság előtt köpjük szembe, ha még egyszer kártyát vesz a kezébe. Illedelmes emberek vagyunk, hát nem élünk jogunkkal, bár a felhatalmazás után már másnap vagy harmadnap megtehetnők.

Mindezek konstatálása után engedtessék meg a költőnek, hogy keserves könnyeit hullassa e papírosra, ama kártyajáték miatt, mely szintén pusztulóban van: a ferbli miatt. Ez a speciálisan magyar játék, melynek a póker csak rossz másolata, épp úgy hozzátartozott a régi világhoz, mint a cigánnyal való búcsúzás, mint a kifogyhatatlan anekdotázó kedv. Utasemberektől hallom néha, hogy itt vagy ott (egy-egy petróleummal világított városkában) még megtelik a ferbli-asztal vidéki honoráciokkal, de Pesten már ritkulnak a ferblijátékosok, mint az európai bölénycsordák. Ez a színtiszta magyar játék, melynek megvolt a humora és zamatja, melyhez emberismeret és ravaszság kellett, mely nem a puszta szerencsétől, hanem a gyors ötlettől, egy elszánt cselekedettől függött, ritkaságszámba megy a pesti klubokban. Immorális dolog egy kártyajátékot megsiratni, de nekem elszorul a szívem, mikor a parvenü és ötlettelen játékokat látom, melyek a ferbli helyére tolakodtak. A bakk és a ferbli között annyi a különbség, mint egy finom grófi ház és egy tömegkifőzés konyhája között. És az emberek mégis a tömegkifőzést favorizálják.

Oh drága holtak, akik ifjúkorom minden örömét és minden bánatát megosztottátok valaha, mily szomorúan térnétek vissza sírotokba, ha a fényes bakk - termet látva, a sarokban álldogáló árva ferbli-asztalt nézegetnétek, mely annyi adomás, jókedvű és tréfásan harcias háború színhelye volt. Mily jó volna megint ott ülni köztetek, fogaim közt egy pettyegetett, hétkrajcáros britannikával, kevergetve a hamisítatlan feketét, melyért tizenkét krajcárt kért a szívtelen kávés. Hatosokat dobni be vizibe, elijeszteni tizenhéttel a harmincegyes ferblit s egy ezüstforintot dugni tartalékul a mellényzsebünkbe, hogy a fejedelmi vacsora mindenesetre biztosítva legyen. Sivár, hazárd, kedélytelen bakkisták, hogy tudnátok ti megérteni e kor szépségeit, mely már sokkal előbb meghalt, mint az öreg császár, aki a kapucinusok sírboltjában álmodik."