Magyar Kártya

A játékkártyák egyik csoportjának "a német sorozatjelű játékoknak" egyike a Közép-Európa-szerte használt, lapjain Schiller Tell Vilmos című drámájának alakjait, és epizódjait idéző, nálunk magyar kártya néven ismert típus. Eredetéről és históriájáról számtalan tévhit kering a nyomtatott és internetes sajtóban egyaránt. Bár máshol több alkalommal megírtuk a kártyaképek dokumentált történetét, ez a körülmény senkit nem zavar a legendák életben tartásában.

Az 1830-as évek Pest-Budáján tucatnyi kártyafestő dolgozott. Portékáik kelendőnek bizonyultak a polgárosodó városban, ahol a legfőbb szabadidős tevékenység ekkor már a kártyajátszás volt. A hagyományos kártyaképek mellett a biedermeier ízlést szolgálva divat lett különleges játékokkal is megjelenni a ferbli-, whist- és tarokkasztaloknál. Az egyik ilyen újdonságot Schneider József és Chalowsky Ödön kártyafestők" elsőségük aligha dönthető el" kezdték gyártani 1835 körül. Schiller drámájának szereplőit festették a figurás lapokra, míg a számos kártyákra vár- és tájképek, illetve a színmű cselekményére utaló rajzok kerültek. Ekkor még 36 lapból állt a kártyacsomag. A korabeli Magyarország német sorozatjelű kártyái között újdonságnak számító tükörképes lapok olyan sikert arattak, hogy hamarosan más kártyakészítők is gyártani kezdték. Pozsony, Kecskemét, Bécs, Debrecen is szerepelt a gyártási helyek között. Svájci, helvét, kétfejű vagy dupla német lett a kártya neve, és csak a századfordulón jelent meg a magyar kártya felirat a csomagolásokon.

Tél és Nyár

Az 1860-as években bécsi metszetkészítők" Josef Sürch és Josef Neumayer, egyikük Ferdinand Piatnik, a másik Josef Glanz kártyagyárának megbízásából" rajzolták meg azokat a változatokat, melyeket a mai napig szinte változatlanul használnak a kártyagyárak. Budapesten magyar kártya, Bécsben Doppeldeutsche a neve és szomszédainknál legalább annyira kedvelt játékszer, mint nálunk. A XIX. század második felében a Tell-kártya elsődleges használati helyévé a Monarchia vált. Aztán a nagy, XX. századi népvándorlásoknak köszönhetően a magyar kártya megjelent nyugat-európai, észak- és dél-amerikai kártyagyárak termékválasztékában, kielégítve az ott élő, akár több tízezres magyar közösség szórakozási igényeit. A magyar kártyát az angol nyelvű szakirodalom Tell vagy Négy évszak néven tartja nyilván, a magyar jelzőt éppen úgy nem fogadja el, mint a Doppeldeutsche-t.

Ősz és Tavasz

A játékos ember tudja, hogy a magyar kártya ászain évszak allegóriákat látunk, néhány alakos kártya nevét is megjegyezte. A napjainkban használt két típuson az ászok motívumai eltérőek. Mi most említsük fel az alsó és felső lapokon ábrázolt drámaalakokat, azok magyar és német feliratait:

A piros alsón és a tök felsőn változnak a személyek. A bécsi rajzolók Kuoni pásztor és Stüszi vadász mellékszereplők helyét a kantonok vezéreinek képére cserélték fel. A római számmal jelölt VI, VII, VIII, IX és X grafikái a sorozatjelek mellett a Tell Vilmos-történet helyszíneire és egyes epizódjaira utaló, egyszerű rajzok. Sokan hiányolják a lapokról a legendás almajelenetet. (Tell Vilmos nyílvesszőjével lövi le a Walter fia fejére helyezett almát.) Valamikor ez a piros VI lapon szerepelt, ám a játékszokások már a XIX. század közepén 36-ról 32-re redukálták a lapok számát, a VI-osok elmaradásával az almajelenet is eltűnt. Néhány kártyakiadáson Harras keresztneve Rezső, ami a nyelvújítók buzgalmát dicséri, egy ideig a Rudolf magyarosított változataként használták.

Tekintettel arra, hogy Magyarországon a kártyakészítés históriája szinte elkerülte a múzeumi élet figyelmét, számtalan tévhit alakulhatott ki a köztudatban. A kártyatípus kizárólagos magyarsága mellett ilyen a svájci eredet hirdetése. Ismerve a kantonok szövetségének kártyagyártási történetét és játékszokásait kijelenthetjük, hogy Svájcban a Tell-kártyát soha nem gyártották, nem ismerik, és nem használják! A közelmúltban a magyar kártyát büszkén és tájékozatlanul hungarikumnak jelölték, amit a fentebb leírt körülmények hiúsítanak meg. Szintén jól hangzik, hogy a Tell-kártya képeinek Habsburg-ellenes tartalma miatt válhatott népszerűvé a Kárpát-medencében, ám aligha igaz. A kártyatípus használatának tiltásáról sem magyar, sem osztrák területen nem találtunk említést a történeti irodalomban. Mint ahogy arról sem emlékeztek meg, hogy bármely hatóság ellenezte volna a "magyar kártya" vagy "Doppeldeutsche" gyártását. Oka lehetett a sikernek inkább az a praktikus tükörképesség, mely újdonság volt a közép-európai német sorozatjelű kártyák körében és egyszerűsítette a kártyalapok felismerhetőségét.

A magyar kártyával játszható játékok száma viszonylag kevés. A gyermekjátékok" piros papucs, svindli, csapd le csacsi, kommersz makaó" mellett egykor kedvelt társas- és szerencsejátékokat, mint a lórum, zsírozás, talonmáriás, alsós, preferánsz, filkó, durák, ferbli, tűz (fájer, harmincegy), tartli, dardli, huszonegy, kopka, nasivasi ma már kevesen ismerik. A közelmúltban végzett felmérés népszerűségi statisztikája szerint, mely a játékok ismertségét vizsgálta, csupán a snapszli (hatvanhat) és az ulti maradt az első tíz megemlített kártyajáték között. Egy pókerjátékos pedig büszkén jelentette ki, hogy környezetében senki sem ismeri a magyar kártyát. Ebből az is következik, hogy a magyar és általában a német sorozatjelű kártyákat hiába keressük a kaszinók és kártyaklubok asztalainál. A magyar kártya története során a kávéházak, magánlakások, városi terek, kocsmák és kaszárnyák játékszere maradt.

A magyar kártya dicsőségét emléktábla hirdeti Budapesten. A VII. kerületi Kazinczy utca" egykor Kis kereszt utca" 55. számú háza helyén állott a már említett Schneider-műhely, ahol a Tell-kártya egyik első példánya készült. 1996-ban a Magyar Talon Alapítvány és a Pató Pál Asztaltársaság állított fel emléktáblát e helyen, és december 29-ét a magyar kártya napjává nevezte ki. Az egyetlen ismert Schneider magyar kártya 23 lapját bécsi magángyűjteményben őrzik.

A modern kártyafestészet is hozzájárult a magyar kártya ikonográfiájának gazdagításához. Gönczi Gebhardt Tibor 1969-ben a Játékkártyagyár alapításának évfordulójára modern kártyát tervezett aranyozott sarkokkal, mely inkább lett a kártyagyűjtők értékes kincse, mint a játékosok eszköze. A XX. századi reklámhordozók körében is gyakran találkozunk a magyar kártyával. Kedvezőbb ára miatt inkább a kártyalapok hátoldalát használják e célra. Néha azonban a megrendelő átrajzoltatja az előképeket is: karikatúra, modern grafika, fotomontázs kerülhet a megszokott kártyaképek helyére.