Szomaházy újra kártyázik

A magyarországi kártyakultúra Szomaházy István nevét az 1898-ban Kártya codex címmel kiadott játékgyűjteményéből ismeri. Számos cikket publikált kaszinókról és játékosokról, maga is lelkes látogatója volt a szerencsejátékos köröknek. A szerkesztő úr életében volt egy időszak, amikor visszavonult a játékasztaltól. Visszatérését örökítette meg kortársa 1919-ben az Új Idők egy cikkében:

Szomaházy István - Kártya Codex

„Ne szidják többé előttem a kártyát! Elhiszek róla mindent: hogy tönkretett életeket, családokat, sikkasztókká aljasított embereket, akik egyébként becsületesek voltak, csak éppen egyszer tántorodtak meg. Nem akarok vitatkozni és nem kötöm az ebet a karóhoz, hogy hiszen akiket a kártya kiforgat karakterükből, azoknak bizony nem valami eszményien erős éppen a karakterük. Nem mondok védőbeszédet a Piatnik-festette kartonlapok mellett. Elhiszek róluk minden rosszat. De ... Igen: de a kártya nemcsak megrontója tud lenni az embernek. Jótevője is. Nemcsak tönkretenni tud életeket, de életkedvet is tud visszaadni.

Szomaházy István régóta ösmeri és szeretettel szemléli az Ősz, Nyár, Tél, Tavasz nem éppen klaszszikus értékű festményeit, amelyek Piatnik-mester gyárából kerülnek elő. És éppen olyan gyönge szálak fűzik a coeur-dámához, mint a carreau-apródhoz. Esztendők óta – bocsássa meg nekem Szomaházy, de majdnem azt írtam: évtizedek óta, - majdnem minden délután ott kártyázgat az írók és újságírók klubjában, az Otthonban. Ő, aki minden másban meglehetősen válogatós, félretette írói önérzetét és finnyásságát, amikor arról volt szó, hogy "partner" után kell nézni. Kis, kezdő-újságíróval éppen úgy leült pár parti kaszinóra, mint dilettáns drámaíróval egy kis alsós mérkőzésre. Csak éppen fogorvossal le nem ült volna soha, sőt még mint kibicet sem engedte a közelébe, mert fogorvos - az rossz kabala. Aki kártyázik, az pedig mindig babonás. És Szomaházy nem fojtotta soha magába az érzéseit, amikor arról volt szó, hogy egy-egy kibicet el akart üldözni maga mellől: gúnyos ötletekkel, gyilkos tréfákkal „brennelte el" maga körül az alkalmatlan nézőket és ha a szerencsétlen áldozat belé is pirult az aposztrofálásokba, a hallgatóság többi tagjai annál jobban mulattak. Ez is egyik oka volt annak, hogy ha Szomaházy kártyázott, mindig egész embergyürű vette körül. Ma már mindenért sorba kell állni. Hát a kibicek szívesen álltak itt órák hosszat is egy-egy szellemes mondásért.

De vagy fertályesztendő óta a Szomaházy-kibicek csüggedten jártak-keltek az Otthonban. Szomaházy nem kártyázott heteken át. Arra pedig, hogy az ő hívását be sem várva, valaki ,,hat párti kaszinóra" hívja: nem akadt vállalkozó, ha az ember a megtört, csöndes, fáradt Szomaházyra nézett. Följárt ugyan most is az Otthonba, de csak leült a nagy halinak egyik legcsöndesebb zugába és csak ült, ült. Nézett maga elé, élettelenül, mereven és a cigarettáját is csak gépiesen szívta. Tudta mindenki, hogy mi történt vele: a legnagyobb csapás érte, amivel Isten egy apát sújthat. Meghalt a fia . . . Gyuri, az áldott jó, melegszívű, poétalelkű fiú, akit az apai szív minden melegével szeretett, akit úgy nevelt föl, hogy nemcsak a fia, de a legjobb barátja is volt: amikor már-már kész orvos lett, önmagán konstatálta legelőször a halálos bajt és a diagnózisa helyes volt. Egyetlen fiát, minden reménységét és életcélját gyászolta ott, az Otthon halljának legcsöndesebb zugában meghúzódva Szomaházy. És a gyász tiszteletet parancsol még a cinikusnak bélyegzett újságíró nép között is. Tudtuk jól, hogy miért jár el ide már ilyen korai órákban is. Egyrészt: a kötelesség. Mert hát ö az Otthon egyik alelnöke és az elnökség többi tagja maga az új elnök, Molnár Ferenc is csak az esti órákban jönnek be, ő tehát afféle inspekciót tart. De másrészt - és talán ez a fontosabb - menekül a magány elől, az otthoni csendből, ahol minden szoba, minden bútordarab arra emlékezteti, akit elveszített.

Ő maga még nem vesz részt az Otthon zajos életében, de szükségét érzi, hogy körülötte ott nyüzsögjön a mások hangos, siető élete. De ebből a magába roskadt, emésztő gyászból ki kell zökkenteni Szomaházyt. Ezt mindenki érezte. Belé kell kapcsolni megint az életbe, föl kell benne ú j ra ébreszteni az érdeklődést az élet iránt: humanitásból is, de meg mert hónapok óta egyetlen sort sem írt már Szomaházy. Ha vissza tudjuk adni az életkedvét, ebből az irodalomnak is haszna lesz. És ekkor ravasz hadicselt eszelt ki két elszánt ,,alsósista", akik már évek óta egymásnak harsogják a kontrákat, rekontrákat, sőt mordkontrákat. Ők, akik az alsósjáték Paganinijei, egyszerre csak letették a kártyát, mert egy különös „bemondást" vitásnak találtak.

Egyikük körömszakadtáig erősítgette, hogy a bemondás érvényes, a másik partner pedig halálraszántan tiltakozott ellene. Ide tehát döntőbíró kell. Ez pedig nem lehet más, mint Szomaházy István, aki már kódexet is irt a kártyajátékról. Deputációba mentek tehát egész kibickarukkal együtt a félrevonultan, szótlanul cigarettázó Szomaházyhoz és behívták, hogy előtte végigjátszák a pártit és ő mondjon ítéletet. Ez elől pedig csak nem térhetett ki Szomaházy? Végignézte a játszmát, ítéletet mondott és az alsós játékosok két Paganinije olyan mesteri játékot produkált, hogy továbbra is ott maradt gyönyörködni a játékban. Tehát a terv valamelyest sikerült már: ha még nem is tudták a teljes érdeklődést felébreszteni benne, de azt elérték, hogy kibicelt. Aztán egyszerre csak az egyik játékos észrevett egy urat a terem másik végében.

- Jaj, bocsánat, valami sürgős elintézni valóm volna! - mondta és felállt. - Talán valaki folytatná addig helyettem a játékot? Ha lenne olyan kegyes, Szomaházy mester?

Elment és Szomaházy zavartan nézett maga elé. Az ilyesmit nem szabad visszautasítani. Igaz, tapintatlanság volt éppen őt felkérni, de hát ő tapintatlanságért csak nem fizethet udvariatlansággal ? Hát fölvette a kártyacsomót. És ha már fölvette, csak nem fogja cserben hagyni azt, aki szívességre kérte és aki őbenne bízott? Az ellenfele mesteri játékos, hát neki is össze kell szednie magát. Az alsós pedig olyan játék, hogy ott csak az tudja megállni a helyét, aki minden gondolatát a kártyára koncentrálja.

Szomaházy tehát - udvariasságból – kénytelen volt játszani, sőt jól játszani. Ez volt a második etape. A harmadik etape pedig az, hogy egy napon az egyik játékos nem jött be. De ekkor már Szomaházy állandóan ott ült ennél a partinál mint kibic. És amikor a másik partner udvariasan, bár félénken fölkérte, hogy hát: - Kedves mester, könyörüljön meg rajtam és a többi kibiceken. Szomaházy nem ellenkezhetett többé. Leült és hagyta, hogy a másik keverjen. Azóta már csak ő játszott napokon át, a csonka partiban. Mert az a bizonyos partner, aki elmaradt egy napon, amikor megtudta, hogy a csel sikerült és Szomaházy játszik helyette: meghozta a legnagyobb áldozatot, amit kártyás ember hozhat. Lemondott a rendes pártijáról és egy hétig be sem nézett az Otthonba. Az első nap még fásultan, közömbösen folyt a játék, Szomaházy alig beszélt egy-két szót. A második napon, amikor a fogorvos jelentkezett kibicnek, már „elbrennelte" egy csípős tréfával. A harmadik napon már a rendes kibiceknek legnagyobb része ott szorongott a háta mögött és leste, várta a szellemes mondásait. A negyedik napon már reklamálták is tőle.

- Nem, az új rezsim alatt nincs vicc. Az új rezsim rossz, - mondta Szomaházy. - Hiába, a Tisza István uralma alatt járt csak jól a kártya. Wekerle alatt már megromlott.

Egy kövér újságíró ellenkezni próbált.

- Persze, maga védi, mert maga áru-rejtegető - fordult most ellene Szomaházy. - A tehetségét olyan sikeresen rejtegeti, hogy a legszernfülesebb detektív sem tudja megállapítani.

És ma már újra kártyázik Szomaházy. A régi, rendes partnereivel. Minden délután, mint azelőtt. Élénken csillogó csóka-szeme megint eleven, mint azelőtt, megint érdeklik az emberek és megint tud dolgozni. A kártya visszaadta régi életerejét.”